Tengerfényben úszó káprázat világ,
Szivárvány szirmaiban feléd nyíló, ékes virág.
Végtelennek szánt idő, mely nem telik el, soha már,
Semmióceánba szálló, szabad madár.

Saját világom képzeltem így magamnak egy életre,
De hogy itt vagyok, mint por a sivatagban, egy véletlen.
Célnak vélt küzdelem egy teendő, listáról kihúzható,
Az idő egy ócska roncs, jégcsücsöknek ütközve múlandó.
Saját világom képzeltem, hogy tenni kellene már,
Saját világom mit magamtól az énem hibátlan elvár.
Hogy engedjem be magam oda, mit teremtettem én,
Hogy higgyem végre el, mit kreálok, s mit nem akarok is, mind enyém.
Hogy más sem felelhet egy ki nem került árokért,
Hogy nem kap az ember, abból mit nem kért.

Hogy lezáratlan töprengésben okot keresni reménytelen,
s ostobaság hullócsillagot figyelni egy égbolton, mi felhős, mi fénytelen.
S ha mégis megtalálod, magad kreált akarata miatt,
S örökké álságban maradó képzeleted életedre is kihat.

Hogy nem volt ott csillag, de még nem is hullott.
Hogy vágyad az idővel reménytelen versenyt futott.
Hogy lezárni mi nem is volt, nem fogod tudni,
Hogy sokadikra már, de még ezredijére is fogod ezt unni.

S benned már nem váltja fel a nyár a telet,
S mi testedben próbálkozik, egy utolsó lehelet.

Azt hiszed az írás betű, a szó pedig hang. Pedig elcsépelt protokoll minden, mi szó vagy szöveg, vagy írás, vagy hang. Egyetlen elvetett mag felett ülsz, mit gondosan elástál. Olyan meghitt ápoltságban…  egyetlen valami, ami a tenyereden elfér…. amit talán néha az életednek hiszel, mert ennyire méltatod magad. A megszokott reggeli, az utána járó realista képzet. Ami a magadé. Ami a komfort… Egy egy semmi, amit ha az asztalon találnak, talán ki is dobnak az elnyomott csikkekkel együtt vagy a mosatlanba vele, az üres poharak után.
De Te elültetted…
Mert volt benned valami, és hadd ne legyek lírai vagy nagyot mondó, de volt abban a kis szerencsétlenségben valami, amiből azt hitted lehet egy burjánzó zöld izé.
És tudod mi a vicces? Sok ember, ezt a kidobható szerencsétlen és antropomorfizált hülyeséget magának tartja, megvetve, mit az átlag nem fogad el… sok ember, ezt énjének érzi. Meglepődtél? Nézz már magadba, egyetlen ócska pillanatra. Hogy sztár vagy, egy hatalmas csillag az énedben, s ezt talán Te is elhiszed. De az éneden kívül egy senki… egy komfort zóna az egész életed, miben jó vagy, s miben legyőzöd az ellenfeleket kik tovább lépnek… és rajtad is tovább. Mert elfogadni a vereséget ők könnyebben tudják, mint Te, ki inkább ragaszkodik a bevált, pitiáner nyereséghez.
Mert sajnos hozzá szoktál, hogy ha egy kártya partit is elvesztesz, az már kudarc. És ott az apró, mi még feltehető, hogy megmutasd. De ki kevesebbel kisszállt is több mint Te. S talán gyűlölsz, s talán utálsz, s talán érdekel, de leginkább nem. Mert a nyomorod nem csak magadé, hanem azon összesé, ki beletörődött, hogy elveted, s nem nő ki. Mert nem egy mag van, mit ápolsz, s Tiéd, nem egy… sokat kell érte tenned, de még mindig két esélyes. Hogy volt az úgy, hogy hegy mászta, s talán pusztult ott, a hidegtől, vagy épp segíteni akartál utána menni, s Te vesztél ott, mert éppen bírtad a hideget, de azt, hogy ember sem, sehol, semerre ezt nem akartad, s úgy vesztél.
Fikarcnyi szánalomban vergődve, egyetlen véres bilincsben a bokád. És ha tévedek, szólj. Kérlek, most! Szólj! Hogy nem vagy belefásulva, hogy nem menekülnél. S hidd el, nem akarom megírni mi múltadnak létezett, mit jelennek talán élsz, s mi jövőd esetleg lehet. Azért vagyok az ismerősöd. Mert előtted produkálnom nem kell, de segítenék, tényleg!
Elhinni, hogy a hiba: jó! Emberre méltó dolog. Fáj néha, de biztos, hogy ez egy jó dolog! De több föld remeg, s jobban olvad a jéghegy, ha nem ismered be, mint mi sem tesszük, hogy hibázol. Te.. és én… sőt, Ő is. Mert remeg a kezed érte, minden hibájával együtt, megszenteltnek hit hitedben, hogy Ő tökéletes. Pedig nem. S ne akard, hogy az legyen, mert akkor nem szeretnéd. Mert a hibákat szeretni egyszerűen elfogadás, mit vársz mástól is.
S elültetted, s várod a hajtását… Gondosan ápolod, úgy,ahogy eddig leírtam. .. És mégsem.
Mert nem tudod mi volt Ő ezelőtt… És tudom, utálsz, vagy talán csak szimplán gyűlölsz. De tőled elfogadom, hiszen nem érdekel. És ne érts félre… Te érdekelsz, de nem az amit most gondolsz. Te érdekelsz minden porcikáddal, érintéseddel, gondolatoddal, s ha nem így lenne, talán írni is fölösleges lenne. Érdekel ki vagy, de nem az, hogy kihajt e az, amiben reménykedtél. Érdekelsz, mint ember, érdekelsz, mint létem magamnak, de nem érdekel, hogy virág, vagy fa, vagy esetleg palota kél ki egy magból…. Az érdekel, ahogy ültetted, ahogy gondoztad, ahogy elláttad, amit magadból adtál, hogy jó legyen. Érdekel a mozdulatod, a törődésed, miközben én csupán a levegőt adom, észrevétlen. Talán nem is ismersz, de én tanulok belőled. Mindenendből. Ahogy megöntözöd egy rossz nap után, ahogy türelmetlenül sietsz haza hozzá, hogy hátha kinyílt.
Mert tanulnom kell az embertől,
Tanulnom kell, hogy mitől leszek Ember.

Amikor  ott állsz… télen és nyáron, hóban, fagyban, vagy épp amikor éget a nap és fogynak a jégkásák. Egyhelyben. Változatlan a környezet, de valahogy mindig más. Soha nincs minden ember ugyanazon a helyen, csak Te. Néha észrevesznek, megállnak, megnéznek, vagy épp észrevétlen bormámorán egy nevetséges pillanatban neked dőlnek. Ódák, mondák, beszéd járja ki vagy, de a legtöbbeknek egy senki. Mert egy szobor nem élt, s nem érezhetett soha semmit.
Mert ott állsz… évek óta mozdulatlan. S nem változik semmi, de mégis mindig minden más. És annyi ember halad tovább melletted, vakon, hisz látni ma már nem egyszerű… mert minden ember csak néz.
Hiszen ott állsz… láthatnád végre, tanulhatnál belőlük. Kezét fogja, párját érzi, társának tartja. Olyan egyszerű. Két mosoly, egy szitok szó, egy ölelés, s kezdődik előröl. És tudom, ne verj át, hogy irigynek lenni szégyen, mert nem az. Hogy egyszer valaki többnek tartson, mint ékes kődarab, kit dicsér, s tovább halad. De sajnálatra sem méltatlak, hiszen ki ott állna, melletted, végig, várva, míg megmozdulsz, Te nem akarsz erőt érezni egy porcikádban sem, s így elengeded mindet, ki neked tucat. Mert az kell, ki nem a sok, de ki tovább halad. De hozzád visszajárnak, s ez éltet. Akiket szótlan magadnak érzel. A barátok. A környezet. A biztos. Mert mozdulni fájhat.
S Te ott állsz… mozdulatlan, kőszobor. Inkább nem vésel erőt lábaidba, nehogy valakivel tovább menj, hiszen nem akarsz. Nem vonz, hogy egyetlen illatot érezz, még ha az tetszik is. Nem akarod látni ugyanazt a szempárt, még ha az csak érted is csillog. Nem akarod elfogadni, ha van más. Mert érezni szeretnéd mindet, vállalni, hogy ők akarnak. Egyesével szépen, mindben megtalálni egy mozdulatot, vagy csak egy leheletnyi életet, mi benned nincs, s bennük megfog. Mert olyan átkozottul jó, s ha már úgy érzed, hogy talán nem az, hiszen ez unalmas, még mindig kényelmesebb, mint vállalni, hogy ne csak egy kődarabnak nézzenek.
S ott állsz… s azt hiszed, keresel valamit. Mozdulatlan vagy merev hétköznapokban, de fejben egyre csak rohansz a vesztedbe. Mert aki éveken át kerget valamit, az fikció. Rátalálhattál volna, de Te magad is egy fiktív kitaláció vagy… Te magad egy test, egy szobor, mit megalkottál, mit mutatsz, mi tetszésednek egyetlen porcikáját talán tükrözi. De ha életre kelnél, talán összetörtnél. De hidd el, hiába a kor torzult szelleme, hogy ilyenkor majd kukába vele, hidd el,mindent meglehet javítani.
És csak állsz… merev kőszobor, talán még táblát is kaptál, mit mások írtak rólad, nem pedig Te magad. Egyetlen megmerevedett tekintettel figyelsz mindenkit, miközben ők csak néznek. Mert ők élnek. S mindenki álma, hogy békából királyfi, vagy toronyban magányos hős lovagra váró szép, okos, királylány, így szeretnél Te is egyszer szoborból élővé válni, de a mese csak hinni tanít, nem realista elme produktuma. Higgy, tarts ki, s lehelj életet magadba. Mert minden ott van előtted, s vár rád minden, mit nem éltél meg, vagy ki még vár. Mert szoborszépségből sok van, de a mozdulatlanság unalmassá válik, s az ember haladni kíván. A következőhöz… vagy talán élőhöz. S ha vissza is tér hozzád, egy idő után el fog tűnni, ha ugyanaz az arc, mozdulat, táblára rótt történet vesz körül. Mert Te sok vagy… sok vagy belül, de belőled is sok van. Kik ugyanazt kergetik fiktív életükben, rohanva. S hiszed talán, hogy ez tényleg hozzád szól. És akkor biztosan tudom, nem vagy egyedül… De kedves Te, énem vagyok.

   Nem kell messzire menő, elvont vagy épp giccses történeteket kitalálni ahhoz, hogy éld az életed. Nem kell elhinni, hogy nem elég önmagad. Figyelni egy lábnyomot, s követni, mert hiszed, hogy akár a Tiéd is lehetne. S mikor belelépsz… látod, hogy összemosódott a sárban a két lábnyom. Mert nem illik oda a Tiéd. Nem kell félni, ha nincs kitaposott ösvény.
   S ha más a Nap felé fordul, Te a Holdat kövesd.
Nem kell kényszeresen azt vallani, hogy fehér gyapjas állatok között a fekete rossz, vagy éppen csak nem odaillő. Vagy hogy nem illik a tű sem a szénakazalba. Nem kell azt mindenáron megtalálni. Ne hidd azt, hogy a történeted más, mint a többié. Hogy Te más vagy. Mert minden ember különböző, így Te sem lehetsz egyforma. Mert az ember csodálatos. Megszülettél, s jogod, életed egy tisztalap, egy ráncoktól mentes, márványban fénylő tisztaság. Mint mindenkié. S még nem volt olyan, hogy két ember ugyanazt írja egy lapra, vagy azonos színeket használva fesse meg akár a kígyót, ki elefántot evett. S nem baj, ha kalapnak nézed… mert Antoine de Saint Exupery sem tudta, hogy majd ezt az egész világ ismerni fogja. S rója sorokat, hogy a felnőtt nem volt képes elfogadni, miközben Te már megértéssel s diccsel olvasod…. mint majd egyszer talán így vetik idegen szemek tekintetüket a Te soraidra. S ne félj leírni őket.
   Mert megeshet, hogy a folyó majd visszafelé folyik, hiszen Mikszáth Kálmán is megírta Vér Klári esetében. Mert megeshet, hogy a Napraforgó majd a Hold irányába fordul. S ne ítélkezz.
   S hogy élsz, jársz, kelsz, szaladsz, rohansz, kergetőzve,kérdezgetve, kioktatva, boldogtalan, s hiszed, hogy haladsz, de körbe-körbe futkosol, s majd elalszol, s kelsz, s kezdődik előröl... Mert hiszed, hogy erről szól nappalod, de az éjszakáról nem írnak a tankönyvek, s nem mesél neked senki arról, milyen fontos az éjszaka. Hogy az élet része, ha élsz, vagy csak egy este, mit csak a csillagok figyelésével töltesz. Az élet fontos része. Ne légy buta, hogy a nappalokban hiszel! Az éjjel is részed. Mikor magadra fordítod az időt. Mikor álmodsz. Az élet legnagyobb ajándéka, mikor nem tudatod vezérel, hanem megmered tenni, mit ha felkelsz, soha nem tennél. Az álmok járják át azt a kifacsart s befásult testet, mit egyszer s utoljára kaptál, miből másikat már nem választhatsz, mit magadnak formáltál lelkeddel… s ne az a célnak vélt, de hazug állítás, mit kifelé mutatsz.
    Mert nem kell a Nap felé fordulni, s lepihenni, hogy másnap megint megtedd. Fordulj a Hold felé.

Mert az ember nem mer. S ha kimondja, hogy Holdraforgó, már illúziót lát. Valótlan képet, s nem lehetőséget.

Elcsépelt illúzió mögé temetni egy sóhajtó tekintet,
Nem akarom érezni, a meg nem élt pillanatokat,
Nem akarom a szélben kezembe temetni arcom,
Vagy eső elől egy falevél alá zsúfolódni,
Nem akarom mi meg sem történt,
Nem akarom emlékül ha jó, sem ha rossz, nem akarom!
Nem akarom ráncaimat majdan elviselni,
Nem akarom párnámon a változatlanságot érezni,
Elviselni, hogy már hiába nem akarom, nem lesz más,
Nem akarom elengedni,
S nem akarom megtartani,
Azt ami jó, kellemesnek giccselt,
Vagy mi felőröl egészen, minden porcikám,
Nem akarom elengedni jelenem hulladékát,
Nem akarom megélni azt, ami még engem vár,
Nem akarom, hogy a percek órák legyenek,
Átkozott hajszolásban elmúló semmik,
Nem akarom, hogy ez mind az én részem legyen,
Nem akarom elhinni ami szó, vagy hang, ál vagy álca,
Nem akarom tudni sem, mi valós,
Nem akarom az időt várni,
S nem akarom, hogy az elrohanjon,
Nem akarom feledni az átszenvedett napokat,
Hogy miért is tettem s volt hogy hittem, feledni nem akarom,
Nem akarom látni önmagam tükrében a semmit,
Vagy hogy más lásson egy idealizált álszentséget,
Nem akarom, hogy láss engem bárkinek is a világon,
Mert nem akarom, hogy jobb legyek egy fiktív valóságban,
Hol csupán énem verseng észrevétlen,
Nem akarom már ezt.
Nem akarom megkeresni,
S félek attól, hogy megtalálni,
Nem akarom megmagyarázni,
S nem akarom már, hogy megérts.

S mégis hallom, ódák zengik:
Az ember mindig többet akar.

Ott állt, s a tükröt figyelte. Olyan rég volt, hogy szemügyre vegye, mit benne lát. Hogy tudja, hogy kívülről lássa… hogy rálásson, s megértse. Hallotta már, hogy kívülről mindig könnyebb észrevenni, mintha benne élnél. Át kellett gondolnia a szavakat, a lélegzetvételt, a szívdobogást, mindent, mi abban a pillanatban ő maga cselekedete s körbeveszi. Meg kellett figyelnie, s értenie, mert tudta, hogy valami nem illik a képbe, mit ő vél. Rá kellett jönnie. Nem hibáztatni magát, vagy más ügyét-baját, tettét vagy cselekedetét. Nem ítélkezni, csak látni.

Hogy a lehetetlen, nem csak egy megoldás… felelős vagy érte. Nem csak egy döntés, mint kívánni kérsz, mit pillanatnyi illúzió, és vágy megoldhat. Felelős vagy érte. A lehetetlent meg kell oldani. Kihívás. Felelősséggel tartozol érte…

Hogy bízol benne, hogy még oly messze van. Tudod… az a két felvillanó szempár…. a zebrán. Hogy bízol benne, hogy még messze van, s Téged nem ér el, s gyorsan átrohansz, mielőtt baj lenne, mielőtt fájna.  De fel sem méred, igazából mit teszel. Kivel játszol, s mit kockáztatsz… Egy érzés, hogy rohanni kell. Mert lehet vár valaki az út túlsó oldalán, vagy csak sietsz, az életed elveszett labirintusában, de rohansz… és azt sem tudod igazából átérsz-e.

De szeretném tudni, kérlek, mondd el, akarom tudni, olyan vágyat érzek, hogy megkérdezzem: tudod, miért rohansz? Hogy volt valami a múltban, s lesz a jövőben, de a kettő között szeretnél változást? Egy apró jel, mi azt mutatja: elég! S már megérettél arra, hogy ne kivetett halként vergődj, hanem végre ússz.

Mert a lemez már unalmas… Nekünk is, s ne mondd, hogy neked nem az. A játékszabályok nem változtak, ugyanazt űzöd, hajtod így biztos jól beletanultál, de más már rég tovább lépett. Új játékos mindig lesz, kik ellen nyerhetsz, vagy épp néha egy-egy kört elveszítesz. De a régi ellenfeleid, kiket talán legyőztél, már tovább léptek, míg Te egyetlen szabály alapján élsz… Hogy abban jó vagy, hogy félsz lépni, mert félsz kiállni más játékban.

A Vágy. Mindennek oka a Vágy. A mámor teljes olcsóságban rejlő, léhán szerzett Vágy. Ebben fetrengek én is, így tudom, miről beszélsz. Tengerben úszó mámorban vergődik, ki éppen hiszi: az élet rossz.  Azt hiszed, hogy karcsapásiad példát mutatnak, miközben éppen vízbe fulladsz.

Olcsó vágy, olcsó duma. Prédikáció minden butítás alapja.

S már nem kérem tőled, légy önmagad, hiszen abból mindent megmutattál, s abban már nincs több, hiába hittem. Nem kérek magamtól többet, mint hogy éljek emberként.  Magadnak felelős az ember, magadnak felelős éned. Magamért vagyok felelős, s nem más értem. Ha bemész dolgozni, ha megiszol egy pohár bort, ha mosolyogsz, vagy éppen sírsz… ha ideges vagy… mindenki csak azt kérdezi: miért? De a kérdés mögött illem van, unszolt protokoll. A kérdés, hogy mivel lesz jobb? S miért nem teszel ellene? Azt hiszed bonyolult…

S hiszed talán, hogy rólad írnak e sorok, s neked szól. S biztos vagy benne, megint tudod, mi ez… Mert a meggyőződés az élet gátja. Hinned kell, nem pedig tudni, hogy szavad rendíthetetlen igazság mindig, mindenkor, s ha nem is, inkább kergeted tovább, csak igazad legyen.  

S ne légy büszke, ha butának véled, ki kinevet. Mert egyetlen apró hiba létezik: elhinni... S ki mindenkié, igazából senkié.

Aznap, mintha a nap nem akart volna felkelni.  Csak várta, várta… de nem jött, nem hozott fényt számára. A sötétség maradt, tovább nem várhatott. Az út már türelmetlenül sürgette, így elindult.
Kapkodta a levegőt, hiszen lábai szaladtak alatta.
Nem tudta melyik úton rohan. Furcsa kérdések labirintust festettek elé.
Kérlek, ne érts félre! Szerette ő az egész cirkuszt, mit manapság életnek nevezünk. Hóbortos bolondságnak vélte, de szerette. Ő csupán retteget. Félt, hogy egyszer elfáradnak az előadók, a bohócok levetik öltözéküket, az állatok nyugovóra térnek, a nézők haza mennek, s egyszer csak véget ér az egész. Félt, hogy értelmetlen műsor az övé, elcsépelt produkcióként emlékeznek majd rá.
Mi az a pont, amikor azt tudod mondani, hogy elég? Emberi tiszteletet, bánatot köpönyegként vetett magára néhány döntés. Hogy József Attila és a vonat utolsó zakatoló hangjai. Hogy Wass Albert, hogy Márai Sándor fegyverrel a kézben. Hogy Jack London is megtette-e vajon. Hogy annyian már… Hogy ő szerette ezt az egészet, s két értelmetlen gondolat cikázott a labirintusban, kiutat nem találva: tartson örökké, hiszen szereti ő ezt, tenni akar, s ennek végét sem látja, s nem is akarja… vagy talán a tenni akarása egy paródia, értelmetlen s tehetségtelen küzdelem, s akkor viszont kukába az egésszel most.
Rohant, fejvesztve, hogy lassan oldódjon a szélben el, hogy szinte már porcikájaként érezze a levegőt.
S miért teszi ezt az ember? Hogy hajt, remélve egy jobb világot, s az áhított cél után is mocsoknak vélve a jelent, hajt, hogy még inkább több legyen… telhetetlenül több… hogy talán, ha végig gyűri, facsarja, tapossa a jelent, a jövőben megelégszik.
S miért teszi ezt az ember? Hogy egy sémára gyurmázza magát, mi megnyerő, megkapó. Óriásmosoly, energia, tenni akarás, örök optimizmus egyetlen álarcra firkálva, makulátlan külsőre öltve.  Megtanulhatod a protokollt pillanatnyi szimpátiát kiváltva, de ez az előadás nem maradandó élmény, hiszen nem adsz magadból. S kérdezed bambán, s bután, mi a francért az egész? Miért nem elfogadott, s miért nem türelmes az ember, ha nem nyitott könyvként teríti eléd a betűket.
Rohant, fejvesztve, hogy lassan oldódjon a szélben el, hogy szinte már porcikájaként érezze a levegőt.
Hogy a forgatókönyv ugyanaz… napról hétre, hónapról évre sem változik.
Megállt, pihent, hiszen végre a nap is ébredezni kezdett. Nagy levegőt vett, hogy haza sétáljon. Úgy vélte, messze jár már, s az irányt se figyelte igazán. Megfordult. Sápadt arccal figyelt előre, az ájulás kerülgette, mikor észrevette, hogy hol éri lábát a talaj. A jól megszokott ismerős környezet… hiszen a küszöböt alig hagyta el... azon a megszokott helyen volt egész idő alatt, ahol nap, mint nap megérkezik és elindul. A saját otthona előtt. Az ő négy fala, saját ízlésének s ficamának pofozgatva s csicsázva, de üresen. Mit mesélne az otthona, ha magára hagyná? Ki töltené meg élettel? Hiszen az övé… még ugyan sivárságban, unalomban s magányban hánykolódó bútorok látványa s kínzó csönd által ölelő levegő. Haza kellett térnie. Akármennyi megválaszolatlan kérdés, vagy sóvárgó gondolatok arra, hogy akár a világból is kiszaladni, csak menni… akár hogy is… de a falak még nem mesélnek. Az otthon még nem él. S majd egyszer, türelemmel, majd talán… minden megváltozik.

Nem akartam… de odajött, s ismét beszélni kezdett hozzám:
- Testednek kivert kutyája vagy önmagad. Úgy barangolsz, mint őseid, hazádat keresve. Ők rátaláltak, s Te nem leled benne magad, de a térképet szorongatod, mint utolsó mentsvárat.
Dobd el! S indulj!
Ragaszkodsz a hibáidhoz, mintha a változást nem neked szánta volna a sors, s hibáztatva figyeled, hogy miért nem találsz már végre haza. De a térképedet hiába szorongatod, megtéveszt Téged, beledob egy olyan útvesztőbe, melyből kiút nincs, csupán hitegetés áldozatává válsz… hibás az… hiszen Te rajzoltad… ! Ha nem lenne csalfa, most otthon lennél önmagadban. Feketelistát vezetsz bakancslista helyett. Abszurdnak érzed, mintha csak árvíz zúdulna a nyakadra, ha valaki úgy véli: az élet szép! Megfordulsz… elfutsz… és számon tartod, hogy miért nem az!
- Miért pont velem történik ez? Miért csak én nem találok haza? –tört ki belőlem a kétségbeesés hangja.
- Mindenki elveszett, csak éppen nem azonos módon. Az ember bolyong, s távol van még az is a másiktól, ki kezét fogja társának. Nem vagy más. Miért fontos, hogy gazdag, vagy szegény, kedves, vagy otromba, tanult vagy unintelligens, ha nem boldog? A holtnak nincs szava, de sok élő már eltemette magát. Mind egyformák vagytok abban, hogy különböztök, s mind képesek vagytok a változásra. Egy ócska, romos szobában hánykódva dédelgetitek balsorsotok okát, meggyőződve, hogy az élet rossz.
- Miért?
- Mert könnyebb egy baleset után tolószékben hervadni, mint ismét megtanulni járni. Nem állítom, hogy nem fájdalmasabb, de könnyebbnek biztosan az. Így ápolod sérült lelked, s tolod őt arra, amerre a hibás térkép alapján menni akarsz. Pedig vigyáznod kell az életedre, mint legszebb kincs, mint olyan érték, mellyel saját gyermekeidet gazdagítod… vigyáznod kell rá, mert nem pótolható. S mégis… Úgy hiszel a sorsban, mint kik égiekhez imát mondanak, s támadhatatlan hited eltemeti, hogy változtathatsz, mert könnyebb hibáztatni, mint elismerni a hibáidat, s szinte már szereted nyomorod, hiszen részeddé vált.
- Miért vagy ennyire biztos degradáló szavaidban?
- Mert egy napodban csak a villámcsapással számolsz, a felhők közül kiszökött sugarakra sose gondolsz. Hány éves is vagy? Hány napod is telt így? Talán 80 évesnek érzed magad, mert amennyi terhet észlelsz az életedben, anélkül, hogy a jót is értékelnéd, hogy így nem is lehet fiatal a lélek… Honnan is kapna erőt?!
- És ha igazad is van? Szidalomba burkolózó sorok, hogy egy csődtömeg vagyok, sziklaszirt szélén, s talán le is esek, de még mindig nem értem…
- Nem érted? Amíg nem hiszed el, hogy megérdemelsz egy tűszúrásnyival kevesebb fájdalmat egy napra, addig késdöfést kapsz, méghozzá magadtól. Ha nem hiszed el, nem fog menni. Segítenék… szívesen… de nem tudok. Nem szereted éned világát, hontalanná lettél saját testedben, s verbális hibáztatásba torkollik, hogy nem hiszed el: megérdemled! A szerelmet, sikert, családot… a boldogságot.
- Presszionál minden szavad. Semmi ágán, fűrész a kezemben, úgy ücsörögtem a végén, s gondosan, apró mozdulatokkal igyekeztem, hogy minél inkább féltsem az életem. De a fűrészt én fogtam, s most elengedem… S idővel a fa is újabb, egészséges ágakat vetkőzd ki magából. És én majd kivárom... gondozom, s óvom. Mert változtatás nélkül a változás csak illúzió.

-Olyan fura vagy... Miben születtél?
-Ikrek.
-Áh, akkor meg is van…. már mindent értek.

   Szavakat használunk. Mondatokat alkotunk, szöveget formálunk s regényeket, vagy legalább prózákat írunk. És közben keressük azt a megnyugvást, amelyet írás közben érzünk. Vágyunk rá, hogy ne csak a megírt sorok alatt, hanem az életünkben is jelen legyen… Nem tudod minek? Tegyél be egy zenét, Most! Hallgasd, és gondolkozz el, miért az a szám, amit választottál… erről beszélek. A nyugalomról, a gondtalanságról. Fura mámor ez. Függőség talán… Másként adjuk ki, s ne hibáztass, ha én zárkózottabb vagyok, vagy nem, vagy bármi…. ne hibáztass, kérlek.
   Egyedül érzed magad, ugye? Nem tévedek? Biztosan valahol volt egy rossz döntésed az életben neked is... Bár ezt talán minden ember magára veheti. Lehet pont tegnap, vagy tíz éve. Ki tudja mi történt veled akkor. Nyugodj meg, nem hibáztatlak. Nem felelhetsz a sorsodért. Te vagy minden, ami eddig történt.
    Tudod, hogy nem én vagyok fura, hanem a világ? Én csak próbálok vele együtt élni. Lélegezni, megfelelni… mint a víz vagy a levegő… tisztaságban, bűntudatlan s átlátszóan, giccsparádé nélkül. Nem kell a hibát megkeresni, ha azt érzed, valamit elrontottál… pont elég ha felismered. Pont abban vagy, mint mindenki… mint vagyok, s magam sem hiszem…
    A betűk sem akadnak nekem úgy, mint szeretném. Szavakat is nehezen formálok. Próbálok vallomást tenni.  De nem sikerül… nem fogok… mert igazából az emberi hibákra kellene ráébrednem…
    Valóságba burkolózni könnyű. Álomvilágban az igazat keresni, viszont reménytelen. Rideg-hideg mivoltod egy páncél, ezt eddig is büszkén viselted. Néha kifényesítetted, s e pillanatokra levetted, hogy utána ismét büszkén hordhasd. Szereted a páncélt. Mögötte biztonság vagy, bántalom mentes minden perc, s ha sérteni kell, te fogsz majd, de a páncél véd mindenféle rossz lelkiismerettől is. S kívánom őszintén, ne kopjon, s tudd hordani örökké! Mert boldog leszel! Semmid nem lesz, ami egy emberre vall, csak a páncél. De nem rossz ez... nem fognak bántani! Vagy hordj szemellenzőt, bánom is én. Mert én választottam, s nem leszek egy közüled. Én a sebzettségben elhamvadó porfészek leszek, ha hordod a páncélt. Nekem marad a felismerés. S tiéd a döntés, hogy emberré, vagy egy kővé változol … Ha egyszerű lenne nekem, már leírtam volna. Tudni akarod az igazat? Vallomás lesz, mert nehéz elismernem… de minél jobban látsz valakiben egy kis emberséget, minél inkább kötődsz, annál inkább sebezhetőbb leszel. Eldöntheted... hogy kérsz-e ebből vagy sem. Vagy hogy hibádnak árnyékában éled-e az életed vagy továbblépsz páncéllal vagy anélkül…
   Magabiztos vagy? Vagy ez csak álca? Taníts, kérlek, ha mindent tudsz, mert választ szeretnék kapni. Mert minden ember elvész körülöttem, mindenkinek homályos jövőbe burkolózó múltja a jelene… Vagy csak előttem van köd, mitől nem találok, még ha keresek sem. Mesélj nekem arról, hogy mikor kell elkezdenem félni… El lehet-e veszni a világban, s ha igen, melyik az a pont? Van e lelkiismeretem vagy énem, vagy csak Nektek akarok éppen ideig-óriáig jó lenni?
   Furcsa dolgot hallottam. Talán kitaláció, sőt… biztos, hogy igen. Az őszinteség és emberiség jelképeként harcoló kőszirt, egy nő, már öreg s semmibe nézendő a mai szemmel, elmondja a történetét… amelyben egy hibát talál: hogy próbált szeretni. Háborúban más lányát nevelte sajátjának vallva, csak hogy ne vigyék el a csecsemőt… a maga szüleit szülőnek tekintette, kik hitükben ócskalánykasága miatt agyonverték… s nem maradt más számára, mint ridegnek maradnia. Szolgamunkát végzett, de dolgozott, élt, múltját törölve. Egyetlen célja volt: pedáns, utánozhatatlan munkájával annyi pénz gyűjteni, hogy saját kriptája legyen, olyan ablakokkal és falakkal és koporsókkal, amilyeneket ő szeretett volna és akikkel ő akarta magát körülvenni
   S ekkora kérdeztem én: vajon ez butaság?
Miért küzdünk? Azért, hogy a fiatalságunk gyümölcse egy  boldog időskör legyen? Vagy gyermekeink boldogságára vagyunk, s robotként működve pergetjük életünk, reménykedve, hogy majd a gyermekeinknek gyermekének gyermeke felismeri, hogy jó lenne kicsit örülni annak, ami van? Vagy azért tesszük, hogy utazzunk, örömet leljük az életben? S miért olyan morbid, arra vágyni, hogy méltó helyünk legyen, ha már nem leszünk? Furcsa ez... arra vágyni, hogy élvezhessük a megnyugvást, tisztességgel lássák mások, hogy elérték, amit akartunk, miközben mi már nem érzékeljük a világot. Nem fogjuk tudni, eleget tettek-e a kérésnek vagy hogy a munka meghozta-e a gyümölcsét. Mi a mérce a ráció terén? Túlságosan érzem, hogy időben észlelem a világot, de ha megszűnne minden, se éreznék bánatot. Mert mikortól érzed, hogy félned kell?
    Fontos egy lépcsőfok de a végét ne lásd sose… Mert utána már nincs semmi. Érzem, hogy tenni kell s ugyanabban az elkeseredett pocsolyában kínlódok, mint te… Kor? Nem? Helyszín? Mit ér a válasz, ha az érzés azonos… a tenni akarás, viszont nem más feladata, mint egyén saját magadé.
   
   Tégy vallomást…

- Miért érzem hogy Te más vagy?
- Mert félsz magaddal lenni…