Hogy milyen a világ?

Vegyél robot kutyát, cuki lesz, még etetni se kell, de csóválja a farkát és ha megunod, kikapcsolhatod. Tanulj meg ürességet szeretni felelősség nélkül. 
Kérdezz egy chatet, ne gondolkodj, hiszen felesleges. Ő intelligensebb, majd bármire válaszol.
Ülj kozmetikusnál, fodrásznál, rajzoltass szemöldököt meg ajkakat, az se baj, ha mű a szempillád vagy a melled vagy az életed meg a férjed is legyen gazdag, mert így kívülről szép leszel s talán belülről üres, de azt úgy se nézi senki.
Ragaszd le a sebed egy tapasszal, nem baj, ha gyulladt még, így már nem fog látszani.
S ha fáj a fejed, torkod vagy akár a lelked, dobj be egy cataflamot, majd az érzéstelenít, de menj biztosra, tuti van még egy kis alkohol is otthon. 
Mondj hangzatos, üres szavakat felelősség nélkül. Max megbántod a másikat, de ez meg az ő baja, van elég pszichológus, majd összedrótozzák valahogy, az már nem a Te dolgod, a lényeg, hogy Te jól legyél, az a fontos.
Vegyél szép kocsit, házat, robotizálj mindent s így majd pont annyira érzed könnyűnek az életed, hogy a hozott a sebeiddel, kötődési defektjeiddel már foglalkozni se kelljen. Hisz azok belül vannak, az mindegy is, ami kívül van, az viszont látszik, az fontos.
Szülj fiút, nem gond, ha lányt akartál, egyszer talán az lesz majd belőle, vagy fordítva, mert ma már minden megoldható, eldobható, lecserélhető. Javítani vagy elfogadni ma már ciki... hiszen van új. Úgy vehető le az ember a polcról mintha csak az új konyhádat rendeznéd be. S ha mégsem olyan, dobd el, van még ott bőven, ahonnan ezt szerezted. 
Viszont a munka!? Az fontos. Azt csináld, akár pusztulj bele, de lépj előre, fentebb, légy sikeres, legyen pénzed, légy fogyasztó, max boldogtalan, de legalább társadalmilag hasznos.

És hogy eközben min gondolkodom?

Bár nem divat küzdeni, sem hinni az értékekben, én mégsem a könnyű életet választom, hanem a valósat. Hirtelen öröm helyett hosszútávú ésszerűséget. Melyben néha van jó néha létezik rossz s így válik egésszé. Hogy a szavak tettek nélkül hazugságok, hogy a boldogság kitartás nélkül maximum egy pohár bor erejéig fenntartható, talán kettőig. 
Hiszem, hogy az ember alapvetően jó. Annyi mindenre tudunk fókuszálni, ami nincs. Viszont ami van... az a jelen... az a most.. az a ma... Ami van, az elveszíthető. Ami nincs, abból mindig lesz. 
S ha valami arra ösztönöz, hogy fejlődj, élj a lehetőséggel.
Amíg a szív dobog, a tüdő lélegzik, addig nincs más értékesebb, mint a napok, az órák, a múló idő. S minden egyes perc, mikor Emberként küzdöttél, esélyesként vagy akár reménytelenül, megérte. Nem a másikért vagy másért... magadért. Mert becsületre méltó önazonosnak maradva kockáztatni egy szebb máért, mint elfutni a divatvilág szépségébe, ahol a csapot kinyitod is csak ez folyik: minden és mindenki pótolható, lesz majd jobb, talán holnap. Pedig nem lesz. Se jobb se a várt holnap nem jön amíg a mai napot lehetőségnek nem látod. Amíg a hátrány előnnyé nem válik. Dolgozz többet, hogy újabbnál újabb célod legyen egy rohanó időgépben ahol holnapra sok mai napot elpazaroltál. Vagy... dolgozz többet... az életeden, az éneden, hogy a munkád is a részed, a mai napod legyen. Hozz döntést magadért. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz, de több leszel és esélyesebb a boldog életre. Ki nem kockáztat, bezárja magát a kalitkába. A szép tollú madár a kalitkában csak etetni kér. Ha otthagyod, egyedül marad a szépségével és önállótlanságával. Ki elrepül, talán csorbul a szárnyának fénye, de megéli a napot, megéli a jövőt és nem csak a holnapot. Mert magadat magadért erősíted hogy működj egészként, hogy kitarts félként, hogy ne félts kockáztatni, mégis bátor légy nem rettegni a sérüléstől. Mert ilyen az élet, zavaros néha, de egyetlen start van és egy cél. Az út meg egy játék. Bár elég komoly, van tétje, logisztika, kockázat, kitartást, nevetés, könnyedség és ezek váltakozása. S ha nem játszol, felemészt, megijeszt minden útvesztő, elveszel, miközben elfelejted hogy tudsz repülni is.
Nem az a nehéz, hogy újra küzdj, hanem hogy képes légy letenni tartósan a páncélt és újra szeretni, merni, élni, létezni, gondolkodni, dönteni, alkalmazkodni, kommunikálni, érinteni vagy akár hibázni...újra Embernek lenni és nem pedig tökéletesnek, ettől vagyunk egészek. Nem rohanni, hanem körülnézni hálával. Megállni egy pillanatra magadért, a mai napért.
Mert a Nap felkel mindig... a szív dobog... a tüdő lélegzik... és ennél többre nincs szükséged, hogy a mai napod szép legyen. 

Percek… eltelnek. Órák… elmúlnak… Napok… alszunk és jön a következő… Hetek… tervezünk egy másikkal. Hónapok… „addigra majd”… Évek…”hol van az még”

És vége.

Merj álmodni, merj tenni, merj szeretni, merj gyűlölni, merj hibázni. Ezt mondják...Merj mindent, de tanulj, de légy illdemelmes, egészséges, tanult, sportos, kedves vagy bármi, de jó lesz! ...míg nem egy körforgás körbevesz s már okkal teszed fel a kérdést: miről álmodok? Mi a vágyam? Tenni kell mert különben nem vagyok hasznos ebben a katlanban. Tudom mi lesz a következő 1 órában, tudom mit kell tennem a következő héten, de még azt is, hogy miért kelek fel majd 3 év múlva. Hogy elmondjam ugyanazt, hogy tökéletes vagyok, csak a világ a rossz, csak a 24 óra a kevés és nem velem van gond.

Aztán vége.

Hogy ő már nincs 1 órája… felfogni sincs idő. Nincs 1 napja… még aludni is nehéz… nincs 1 hete… már ezzel kell élnünk?! nincs 1 hónapja… olyan friss… nincs 1 éve… telnek a napok, a testi gépezetünk megy tovább emlékezve… nincs 10 éve… de azért velünk marad… és ma: nincs 20 éve… hogy már ennyi idő eltelt.

Lehet e cél az idő, ha minden más az? Ha szeretnél új házat, autót, jobb pozíciót vagy egy probléma megoldását, akkor időben reménykedsz. Feltételezed, hogy van. Mert alanyi jogon jár.  És ha nincs… na akkor baj van! Akkor minden más értelmetlen. Kapkodás.

Vagy esetleg gyáva vagyok-e ha, ha megállok a jelenemben csak pár magamra szánt pillanatra hálával?! Hogy kimerem-e mondani, azt amire vágyom valójában és nem azt, ami elvárás… hogy merek-e hálásnak lenni… hogy megmerem-e hallgatni a másik személyt magamon kívül… hogy merek-e hibázni… hogy merek-e élni és merem-e szeretni az életemet.

Merek. Mert nem vállalhatok felelősséget azért, amit érzek. És azért se, amit mások gondolnak vagy mondanak rólam. Merek hibázni, mert tudom, hogy nincs tökéletes élet…

"A jövőt nem ismerjük." Hányszor mondjuk… Feltételezünk valamit… de mégsem hisszük el igazán, mégsem vagyunk elég hitelesek, ha közben nem merünk élni és az időben bízunk, hogy az majd lesz. 

20 éve megállt egy idő. 20 éve valami elveszett, ami bennem és bennünk tovább él. Egy szökőnapon, mely nem is létezik igazán. Más volt az első óra… az első hét… az első hónap… és már más az első húsz év után.

Más vagyok. Más lenne Ő is...Más mindenki. De az idő… az egyetlen, ami soha nem fog változni.

Gyertyaláng, emlék. Így jött el egy újabb évtized. Így emlékszem én Rád a lányodként. Hálával mindenért! 

-Szeretem.
-Na de mit?
-Szeretem ezt az egészet.
-De mi ez az egész?
-Ez a létezés. A problémákat.
-Szereted a problémákat?
-Szeretem, hogy képes vagyok megoldani őket. Nem vagyok problémázós, de nem változtatnék semmin. Minden egyes döntésem, minden egyes lépésem arra ösztönzött (ha nem is tudatosan), de hogy itt legyek. Döntöttem és itt vagyok az énemmel, Veled, ezen a helyen és ennek örülök. Sok kis döntés, apróságok miatt van most ez ami. És ha nincsenek a rossz döntéseim, nem jövök rá, mit rontottam el és talán nem itt vagyok az életemben… és mivel szeretem az életem, jól döntöttem, amikor rosszul döntöttem. Érted ezt?
-Nem. Nem szeretek rossz döntést hozni. Én sok mindent máshogy csinálnék.
-Nem mondom, hogy én nem, csak azt hogy nem változtatnék. Megfakult kép a jelened, ugye?! Tudom hogy igen... Mert vagy a múltban vagy a jövőben élsz. A jelened elillan. Látsz, mégsem nézel. Ki akarod mondani, de csendben vagy. Képtelen vagy rá, mert egyszer majd valahol majd valamikor ez az én egyszer rátalál valamire, amit sohasem tapasztaltál.
-Bolond vagy.
-Mi az hogy bolond? Ha az, amit az 50%+1 nem tesz meg, akkor igen, bolond vagyok. És nem akarok nem bolond lenni.
-Miért?
-Mert hiszek valami furában.
-Mi az hogy „fura”?
-A „fura” egy érzés ami általában ellent mond minden ész érvnek. Amikor másoktól eltérően cselekedsz. Amikor beszélsz, de közben van mondadód is. Amikor mersz tenni és kockáztatni. Amikor nem csak nézel, hanem látsz is. Amikor nem feded el, hanem kimondod, hogy nem akarom megtenni, hogy nem akarom azt a kötelezőt, azt az elvártat. Hogy erre vágyom és ezt akarom. Mert a sors, Isten, karma vagy nevezd bárhogy, de az utadba sodor embereket, helyzeteket, szerelmeket, ellenségeket, feladatokat és szépen ráébredsz: minden okkal van. A rengeteg inger, amit idő és létezés egyvelegének hívunk, néha produkál olyat, hogy megáll az idő. Hogy nem érted miért, de kikerülhetetlenül jó valami. Ráébredsz, hogy ez milyen „fura”.
-És ez miért jó?
-Mert rájössz, hogy van más lehetőséged. Kockáztatsz. Megkockáztatod, hogy a bevált rossznál jobb lehet a bizonytalan jövő. Vagy nem. De legalább megtudod és sose fogod azt mondani: mi lett volna ha…
-És ez mire jó?
-Hogy esélyt adj. Valaminek, ami más. Valami „furának”, eddig egészen ismeretlennek. Létezéstől idegen mivoltod néha csak követi a hétköznapokat. Új ház, új kocsi, új minden s azt hiszed élvezed, de többre vágysz. S amikor majd egyszer lényegessé válnak a már elfeledett új dolgok, az új járgány már a roncstelepen hever, az új épület pedig lebontásra vár. S te... épp elmúlni készülsz. S akkor már felteheted a kérdést: megérte?
-És meg?
- Most visszakérdezek: megérte?
- Tudom, hogy okos vagy, de én meg szkeptikus. Hidd el, nem könnyű ez nekem. Megteszek mindent. De tényleg, mindent! Lételemem a teljesítés, hogy legyen, hogy adni, hogy megérteni, hogy megbeszélni, hogy szeretni, hogy fejlődni s ezt továbbadni egyszer, hogy tökéletesnek s még inkább hasznosnak lenni. Mert kell. Tudom, hogy okos vagy, de nem érted a helyzetem. Én itt vagyok, a jelenemben vár el mindenki mindent és az sem elég. A jövőmnek vagyok a reménysége és a múltamnak a vágya. Megfosztanak attól, hogy élvezzem a létezésem.
-Ki foszt meg?
-Mindenki.
-Ki az a mindenki?
-Az elvárások.
-Az ember elvár. Az ember beszél. Szavak és betűk, hangok és mondatnak nevezett valami. Te pedig értelmet adsz nekik. A létezésedet adod a generációs szorongásokért. A jelenedet, miközben ezek csak megformált hangok, betűk és mondatok. Ha nem adsz értelmet nekik, ha elengeded a szorongást és továbbra is megteszel mindent, nyertes lehetsz, mert magadért teszed. Ha megteszel mindent másokért, egy reménytelen csatát vívsz. Így már értem, hogy bánsz dolgokat…
-És mit Tegyek? Mit kellene tennem? Okos vagy, de erre tudsz válaszolni?
-Én nem. Te tudsz válaszolni. Mi a legrosszabb lehetőség? Valaki megharagszik? Valaki fiktív életed helyett vállalt énedért utálni fog? Tegye... ha az a szeretted? Akkor is, tegye... Mert jobban nem tudsz becsülni egy szerettedet sem, mint hogy őszinte vagy. Vele...
-És mi van magammal?
-Magadat is megtiszteled, hogy a jelened részévé válhatsz. Lesz jövőd... lesz múltad... a jelened viszont a Te döntésed.
- Határozott vagyok, de simán befolyásolható. Ha érvelsz megértem, csak győzz meg.
-Nem akarlak meggyőzni. Nem saleselek el neked egy általam hitt elvet. Ez másik pozíció. Ész érvekben hiszek, létezek, élek és jól vagyok. És nem bántam meg semmit. A legnagyobb hibámat sem, mert most azért beszélgetünk, mert az életem során így döntöttem. Mert bár kerültem, azt érzem, nem szabad, mégis kimerem fejezni: igényem van a beszélgetésünkre, nagyon is. Nem zárkózom el, mert nem akarom úgy élni az életem: mi lenne ha, mi lett volna ha, bárcsak az lenne, hogy… Van elég dolog amire vágyunk és nem rajtunk múlik, ezért a saját döntéseinkkel ne tápláljuk a feltételezések sokaságát. Én ma azért döntök úgy, hogy beszélek veled, mert a jelenben élek. Én korábban azért döntöttem úgy ahogy, hogy ma az legyek, aki vagyok. Én nem téged akarlak meggyőzni, hanem a jelent akarom, úgy ahogy van, az egész jelent az összes illattal érzéssel és létezéssel. Hogy a múltam értelmet nyerjen, hogy a jövőm értékes legyen. Hogy az egyetlen életem ne párologjon el. Én nem akarlak meggyőzni… mert mind mások vagyunk.
-Ebben igazad van. Meggyőztél.
-Akkor megérte. Egészségedre!

Megszületett. Hogy lélegezzen. Hogy mozogjon. Hogy egészséges legyen.

Tanult. Hogy egyszer majd okos legyen. Hogy életrevaló, hogy hasznos. Tanult, hogy jó végzettségre és munkára tegyen szert.

Dolgozott. Hogy vagyont építsen maga köré. Kezdetben egy saját ruhára, telefonra, egy biciklire majd autóra és motorra és bankszámlára. Mert el kell tartani önmagát. Mert el kell tartania szeretteit. Az utódokról nem is beszélve. Hogy lakása legyen és hogy majd háza... előbb egy régit és majd egy újat és medencéset. S amikor a régi autó már ciki az új ház előtt vagy amikor már az öltöny is drágább, mint a motor, akkor még többet dolgozott. De a ház már kicsi és kellett még egy szoba. Egy nagyobb épület, egy tágasabb egy fényesebb, szebb kilátással. Kellett, hogy valaki ezt takarítsa, hogy javítsa, hogy minden rendben legyen. Gyereknek telefon, mert különben kiközösítik. Ezért hát leült beszélni a főnökével és újabb célt tűztek és még többet dolgozott és még több vagyona lett. Irigylésre méltó. Ugyebár?!

Létezett. Egy működő testben. S ha elromlott, magánorvosok közül válogatott, hiszen ezért dolgozott. Mert megteheti. Mert majd ők megjavítják, ami elromlott benne. Minden nap elmondta, hogy miért teszi, hogy leállni nem lehet. Hogy ő fontos. Hogy ő hasznos. Büszkén, szinte már mártírként, emberfeletti erővel dolgozott egy hitt világért, öntudatlanul, hogy egyszer majd boldog lesz. S ki ezt - legyen érte aggódó feleség, szülő vagy gyermek - cáfolta, az egyszerűen csak nem értheti meg őt... hogy ez miattuk van és értük teszi és mennyire fontos, hogy gépezetként robotolja végig a napjait. S közben még alkotni sem alkotott, csak tette a dolgát. Hogy nyaralni is maximum jövőre, de talán inkább azután, mert nincs idő, de ti menjetek, ő majd fizeti, mert dolgoznia kell. Szenvedélybetegként létezett, mert lassítani gyáva volt. Egy becsapott létezés egyensúly nélkül. Nem vert át senkit... magán kívül.

Meghalt. Később volt ez. De lehetett volna korábban is, hiszen mindent megtett érte. Már nem tanult. Már nem dolgozott. Létezett... de már csak emlékként. Élni viszont sose élt. Az első autója maradványai már nem kocsiként funkcionáltak. Fénykorának legszuperebb járgánya pedig egy rozsdás vasdarab volt, mire valaki már szégyenkezve tekintett az új háza előtt és lecserélni kívánta. A házat már idegenek lakják miután falig bontották. S talán beteljesült vagy talán nem, hogy utódai valamiféle hála-emlék szerű érzést produkálnak, amiért ennyit dolgozott értük. 

Ez egy fikció, s hisszük, hogy velünk nem történhet meg, de talán épp most hálóz be. Ha tagadod, már éled ezt a létezést. A változtatás örök emberi jog, a felismerés pedig erény. Feloldozhatod magad, ha elfogadod: a legjobbra törekedsz, egészségre, boldogságra, de nem vagy tökéletes és a házadnak sem kell annak lennie. Mert a hála nem betegít lelket. Az elégedettség esélyt ad, hogy létezés helyett élj. Hogy tegyél egy felelőtlen és önfeledt gesztust, egy ölelést egy kimondott kedves szót, hogy oldd a világ, de legalább a környezeted feszült mókuskerekének rozsdás zakatolásán. Talán furcsán néznek majd rád... de irigyelni fognak, hogy megteszed s megmagyarázzák, hogy nekik ezt nem lehet. Oldozd fel magad a nem létező tökéletesség alól és fogadd el, hogy az élet a hibákkal szép. Mert tökéletesen csak a természet működik. Mert a Te tudatod a tested apró százaléka. Az ösztönöd, vele minden szorongással, majd figyelmezteti az egészséged, hogy elég.

A harag magad el nem fogadása. Az irigység egy megfelelési kényszer, hogy több legyél vagy épp félelem, hogy kevés vagy. Ha szavakkal bántasz, magadat bántod. A megcsalással pedig elsősorban magadat csalod meg. Mert félsz felelősséget vállalni a problémákért. A féltékenységgel saját énedet félted, hogy sérül, hiszen nem szereted magad és miért is szeretne más. És aki dühöng... az fél a legjobban mindenki közül. Fél, hogy hibázhat. Fél, hogy nem tökéletes. És pedig nem az... ahogy senki.

Bátor, ki úgy megy és hajt, hogy tudja, vállalja: hibázni fog. Okos, ki ezekből tanul. Őszinte, akinek nincs miért tagadnia önmagát és tetteit, hiszen felelősséggel tartozik értük. Elégedett, aki teremt és ezt értékeli. És hálás... aki körülnéz és azt látja, mennyi mindene van s nem azt, hogy mennyi mindene lehetne még.

Mert az élet rövid. És a tiéd. Minden más elvehető.

   Felkelt. Körülötte a falka aludt. Szinte zavarba ejtette őt a csend. A Farkas elindult. Halkan tette meg az első lépéseket egy olyan megmagyarázhatatlan érzés miatt, ami őt hajtotta. Nem tudta mi is ez. A lábait a megérzései úgy hajtották, mintha csak egy megbokrosodott valóságba vezető utat racionalitás nélkül keresnének. Nem volt idő gondolkodni, nem volt értelme megérteni, csak menni. És ez tetszett a Farkasnak.

   Elkezdett rohanni, egyre sebesebben. Azt gondolnád fél, azt gondolnád, nincs biztonságban és próbálnád megérteni, de nem menne. Mert mi, emberek, mindent félreértünk... mi mindent magabiztosan tudunk... amit nem, még azt is... miközben ő csupán csak megvalósított egy érzést. Maga akaratából. Mintha hosszú idő után a fáradt levegő édessé vált volna. Mintha az éjszaka sötétsége valódi fénnyé színezte volna át a sűrű erdőt.

  Rohanásba fulladó széllovaglása a magány közepén hangokra talált:

-Mit csinálsz? Ha így folytatod, megsebzem a lábad. Én a Talaj vagyok és nem tudok hozzád kegyes lenni, ha így rohansz. Sziklatörmelékek borítanak a hó alatt, melyet minden lépésed érezni fog és hidd el, ha nem vigyázol, utolér a baj, a rossz... hidd el, nem lesz jó vége. Hidd el, lassítanod kell, mert fájdalommal átitatott napok várnak rád. Tedd meg, hogy nem rohansz.

   Lassításba fulladó széllovaglása a magány közepén újabb hangokra talált:

-Mit csinálsz? Ha így folytatod, elnyel a sötétség. Én az Erdő vagyok és amerre tartasz, egyre sűrűbb és létezésed is veszélybe kerül. Nem tudhatod, mit rejtegetek számodra és nem feladatom, hogy óvjalak. De mondom: vigyázz, mert bajt hozhatok rád. Nem akarok, de ez megtörténhet. Én az vagyok, aki menedékként vigyáz létezésedre, de ilyen veszett vágtatásban veszélyt is hozhatok rád. Kérlek, állj meg.

   Nem futott tovább. Nem értette, hogy a lelkének érzete miért sodorja veszélybe... nem értette, hogy ha nem száguld ezen az éjszakán, miért érez rabláncot torkának feszülve lábait ólomként nehezítve. S a magány közepén újabb hangokra talált:

-Mit csinálsz? Fordulj vissza. Én a  Hold vagyok, de nem vigyázhatok sokáig rád. Fordulj vissza, mert hidd el, nem lesz jó vége. A falkád vár, én pedig lassan nyugovóra térek. Fogadd el, hogy rendszerben működünk. Én is Te is. Légy hasznos tagja a falkádnak, mert így követ nap napot, mert a racionalitás felülírja a vágyat... mert felkelünk... mert létezünk... s így majd elégedettséget hazudva nyugovóra térünk. Indulj a falkádhoz és éld a létezésed.

   Csendben semmisült meg a Farkas az elvárások fojtogató láncaiban. Választás előtt állt mozdulatlanul. Ha nem megy tovább, a megszokás kiszámíthatósággal helyezi őt biztonságba. Mi a megfelelő döntés? Mi a megoldás? Racionalitásnak feszülő rendszer, melyben a szokásostól eltérő döntés már baljós árnyakat szabadít az életére... így tehát létezz csak, nem kell Neked mást tenned, jó lesz így. Döntés... hogy irreális elvásárokba hajtja a fejét mert a lába fájhat, az út meglepetést tartogathat és a holnap nem tudja, hol éri utol.

   Nem volt több kérdés. Rohanni kezdett. Záporként pergett le minden szkeptikus jóslat. A döntés az övé volt. Hogy valamit egyszer és valamit magáért tesz. Tudta, hogy a lába legalább olyan erős, mint az akarata. Tudta, hogy nem lehet ennyire lavinaként zúduló szabad érzés téveszmébe hajszoló. Érezte, hogy bírni fogja. Talán sebessé válik a lába, de már egy új helyen gyógyul majd be. Talán veszélyt rejt az Erdő, de vad rohanása olyan erőt ad majd, mellyel énjének egészét képes védelmezni. Nem lesz ott már az a falka többet. Egy adaptív létezésnek szorongásteli pillanatait hagyta maga mögött. És imádta. Amikor elfáradt, megpihent. Minden porcikája kimerültséget szikrázott és az álom hamar utolérte. Lüktető, fáradt testére lelke hálásan tekintett. Nem tűnhet egyszerűnek ez az út, de a Farkas mégis élvezte. Szerette a küzdelmet, szerette, hogy egyre többet bír majd és főleg azt szerette, hogy már magáért és nem megával vívta meg a harcot. Szerette élni az egyetlen életét. S tudta... ha rosszul is dönt, minden mögött ott a lehetőség, hogy tanuljon, hogy több legyen. Ez volt az ő élete, az ő jelene, az ő rendszere.

   Kifogásrengetegbe fulladó emberi magyarázkodás ölelheti körül, hogy a Farkasnak miért jó, de az embernek, nekem s Neked meg persze Ő neki se, miért nem lehet ilyen jó, miért nem valósíthat meg ilyesmit, de még hasonlót se... Meggyőződve elhisszük a saját félelmeinket, mert a kifogás mentsvár... Miközben egy Farkas egyedül pihen... boldogan, esélyt adva egy új holnapnak, egy saját útnak. Esélyt adva saját magának.

Mesélek egy világnak. Mesélek Neked s Nekem. 

Hogy hogyan lettünk elevenek, hogyan éltünk testünkön kívül.
Elmesélem, milyen szép is az élet. Szép a ház, szép az élet, szép vagyok én és Te is. Vagyonban forgó paloták, színekben gazdag esték, óh hát mi is kellhet jobban, mint a jelen. Rikító ruhák, feszes válogatás, dübörgő zene, ez az én jelenem. Ez a mi jelenünk, mert ez kell, mert mi is számíthat más és több.

Így használjuk a színeket, míg ki nem fakulnak. Így halljuk a hangokat, míg el nem tompulnak. Így fáradunk el, míg az idő a szépséget ráncokká nem rajzolja át. Így lesz a vagyon egy eszköz a jelenhez.
S mi marad nekem? Egy fényűző emlékbe torkolló múlt, mellyel tagadom a jelenem sivárságát. Egy elv, egy gondolat, egy határozott vélemény, hogy ez miért is alakult így s a hibás bárki, de létem önmagában s gondoltam egésze biztosan nem!

Pedig de! A hibás Te magad vagy. Hogy létezni félsz, hogy élni csak kifelé tudsz. Hogy a felszín alá rejtett dühöddel a következő rossz lépésedet idézet szellemként s észre sem veszed, mennyire bántod saját magad. Hogy elkapkodod a saját idődet, hogy egyetlen egy emberrel nem tudsz igazán őszinte lenni: magaddal.
Inkább vízbefulladni büszkén, mint alázattal megtanulni úszni. Ez életet, ez vagy Te... ez vagyok Én. Ezek vagyunk mind.

S kérdezem, hogy romokká lesz léted, ha megtanulsz büszkén veszíteni? Hogy a kudarc is lehet előny, amennyibe tanulsz belőle.

Mesélek egy világnak, ahol már nem akarok megfelelni. Mesélek arról, hogy tanultam az emberektől. A környezetemtől, a barátaimról... és az ellenségeimről, kiknek talán mindent köszönhetek. Mesélek egy valós szépségről, mit észrevenni talán most nem tudsz s nyugtatod egykor éned, hogy ezt is megmondtad.

Légy bátor magad felé. Létezz elvenen belülről. Add oda mindenedet, ha az nem elvárások tüzében emésztődik. Ne légy porrá s ne légy hamu, hiába vonzó a hirtelen láng. Légy egy rohanó világ valós személye. Legyek Önmagam.

S ekkora majd mesélek egy szép világnak... magamról.

Sose akart nagy dolgokat. Nem gondolta magát szépnek, sem csúnyának…. csak olyan pont átlagosnak. Sose akarta megváltani a világot… tulajdonképpen… nem tudta mit akar.
Nem voltak elvárásai. Nagyok főleg nem. Először csupán annyi, hogy megtanuljon járni és beszélni. Mert annyira ezt akarta mindenki, mert ő is ezt akarta. Egyik lábát a másik után és a szavak is lassan mondatokká lettek.

Nem tudta, hogy ez mindennek a kezdete. Hogy a lába, ahogy az izmok erőt vesznek magukon, ahogy a teste, mint egy gépezet, mint egy összefüggő rendszer lesz az első elvárás. Nem tudta, hogy a lépések haladáshoz vezetnek. A rendszer részévé vált. Nem tudta, hogy minden megtett lépés következményekkel jár. Nem tudta, hogy a haladással utat választhat magának. Ő csak lépegetett, tipegett és topogott előre, mert akkor ez volt a feladata.

S jöttek a szavak. Egy újabb rendszer, egy megfoghatatlan labirintus, egy leírhatatlan érzés. Evidenssé vált a beszéd, mely akkor még csak az elvárások alsó lépcsőfokát méregették. De hát hogy is gondolhatta volna ő, hogy a szó valósággá válik? Nem tudta még, hogy a beszéd nem csak hangokból áll, hanem egy közlésre alkalmas fegyverré alakul. Hogy amit kimondunk, azzal a nyugodt érzést is dühödtté festhetjük, hogy a szerető szívet is késként karcolgathatjuk… Nem tudta, mert nem mondta el neki senki, mert más sem képes felfogni, csak beszélni, hogy azzal kétséget tud kelteni, haragot tud szítani, hogy azzal meg tud változtatni bármit.

Nem tudta, hogy az ember nem tudja irányítani a lépéseit és felelősséggel szőni a hangokból a szavakat. Nem tudta, hogy az ember előbb cselekszik, aztán gondolkodik. 

Sose akart nagy dolgokat, mégis elvárták tőle. Elvárták, hogy beszéljen, majd hogy csendben legyen. Elvárták, hogy tegyen s lépjen, s utána, hogy ne siessen. Elvárták, hogy tanuljon. Elvárták, hogy a legtökéletesebb legyen. Elvárták, hogy szeressen és hogy ha kell, lehessen rá számtani. Elvárták, hogy segítsen. Elvárták, hogy megfeleljen az elvárásoknak. S akik elvárták, mind mást vártak el.

Sose akart nagy dolgokat, csupán megfelelni.

S felfedezett valamit. Hogy a szavakra mindig szó jön vissza, így inkább nem beszélt. Hogy a tetteknek következménye van, így inkább nem cselekedett. Nem maradt más eszköze, csak a döntés.

A döntés lett a megoldás. Az ember megoldása.
Lépni bárki tud, de haladni csak döntéssel lehet. Beszélni bárki tud, de hogy mit mondunk, csupán döntéssel teszi az embert emberré. Élővé és nem csak létezővé.

Sose akart nagy dolgokat, mégis dönteni kellett. Sose akart nagy dolgokat, mégis a haladást választotta. Sose akart nagy dolgokat, csupán élni. Emberhez méltóan. Őszintén.

S ez lett az ő döntése, az elvárók szerint pedig hibája. Hogy tettel segíteni, hogy érintéssel szeretni, hogy szóval bíztatni. Hogy minden mást elengedni. Hogy élni. Hogy nem csak nézni, hanem látni. Hogy őszintének lenni játszma helyett. Hogy megpróbálni a lehetetlent: embernek lenni. 

Nagy dolgokat akarunk elmondani meggyőződéssel, de amikor birtokunkban a szó, jogunkban a kifejezés, akkor már kötelezettségünk elvész a közlés irányába.
Nagy dolgokat akarunk megvalósítani kis tettel. Nagy dolgokat várunk el erőfeszítés nélkül.
Mert az ember sztereotíp hibákkal létezik…
S amikor mimóza kertedet gondosan öntözöd, ápolod, hogy óvd, akkor vaspáncéllal veszed körül. Egy joker arc, mit képviselni szeretnél, hiszen tudod, hogy a kerted sérül. A mimóza érintés által veszít szépségéből, veszít a kiállásából.
Közelednek, de Te csak védekezel… Pedig hidd el, minden ember csak közölni akar valamit.  Te is. Közölni akarunk szépet és jót, bár sokszor tudatlanul is inkább bántunk. Nem akarunk negatívat adni, de kell a vaspáncél, mert sérül a kertünk.
Védened kell azt az energiafeszítést, amit beleöltél, védened kell azt, amitől olyan szép s számodra tökéletes, védened kell, hogy ne bántsák…. s ha megcsodálni is akarják, akkor is csupán vaspáncélba ütköznek. Elismerést akarnak adni. Dicséretet akarnak adni…  de ha kizárod a külvilágot, nem csupán a szitokszót és a nyers szándékot zárod el. Elzárod azt is, ami motiválhat, ami épít. Elzárod az elismerést.
Védekezel, óvod, mit létrehoztál s mit pillanatok alatt lelombozhatnak. Annyira védekezel, hogy másból sem állsz ki, mint hogy óvd a belsőt.
S a mimóza talán hervad, talán ápolni is elfelejted, talán nem is figyelsz rá annyira, mint arra, hogy védd őt. Védd magad. Feladatod céllá valósul.
De talán magad sem tudod mit építettél. A mimóza világa talán nem örök, mint Te sem, de ő az, akinek időt adsz. s ismét visszanyeri formáját. Ha hozzá érnek, bezárkózik, de idővel mindig önmagává válik. A mimóza erősebb, mint az, aki bántja.
Ember vagy… vagy mimóza… vagy bántalmazó, vagy csodáló… Nincs kategorizálás, nincs elvárás. Önmagad légy, s tudd, mit vállalsz. Tudd, miért kelsz fel… tudd, mit óvsz… tudd, milyen álarcot viselsz, hiszen már oly sokan megírták, hogy színész az egész világ. Az álarc nem minősít, de a legfontosabb, hogy nem bánt. Az álarc véd. Pillanatnyi érzést kifejezhetsz, lehetsz az, aki nem vagy… de mint felelős viselő, tudnod kell, hogy mikor kell magadra öltened, tudd, hogy kit zársz ki és mit védsz meg ezzel. Tudd, hogy mikor kell viselned.
Nem kell, hogy aranyad legyen, hogy gazdag légy. Legyenek szeretteid. Nem kell, hogy tiszteljenek, ha azt félelemmel vezérelve teszik. Nem kell irányítanod, ha azzal megvezetsz mást… engedd, hogy kövessen az, ki felnéz rád.  Nem kell, hogy szeressen a társad, ha Te sem becsülöd. Nem kell másnak lenned, ha nem akarsz, de légy őszintén ember s azon belül is csak önmagad…. mert annak születtünk, de szilaj elvárások által köpönyegként fedjük el  magunkat. Pedig… csak élnünk kell… ambícióval jellemünk felé, élnünk kell a kapott ajándékkal: az élettel. Élnünk kell a jelennel s nem megterhelő feladatként birkózni, gyűrni azt, hogy egyszer talán jobb lesz.
Meg kell engednünk, hogy létezzünk elvárások nélkül….
Meg kell engednünk, hogy a nem várt kritika építsen…
Meg kell engednünk magunknak az életet.
S ha engedünk, tapasztalunk… szeretünk, utálunk, tanulunk… és élünk.

   Szerettél volna okos lenni. Felnőtt, aki mindent tud. Hiszen ők okosak. Szerettél volna olyan lenni, mint ők. Magasak, érettek, akik az élet komoly dolgairól beszélnek. Munkáról, felelősségről, teherről, pénzről, politikáról, gazdaságról, melyek Neked csupán szavak voltak. Üres, kiejtett, a semmitől zengő hangok összessége. A jelentésükben is csak annyi csengett, hogy nem érted, és ha megkérdezted, azt felelték, hogy ehhez még kicsi vagy. Beszélgettek csalódásról, összetörtségről, gondokról… egyszer veszekedtek, aztán ezt mesélték el külön-külön másnak, míg később a másokkal is veszekedtek, mit már megint másoknak regélték. De Te figyeltél, s tudtad, hogy minél többször ér egy történést egy fül, annyiszor hagyja el másként az ember száját. És Te csak nézted őket, míg ők úgy feleltek, hogy menj játszani. De Te velük akartál játszani. Olyan mókásak voltak… eszméletlen meggyőződéssel mondták azt, amin talán még énjük józan belsője is nevetett, hogy ezt egy színjátéknak láttad. S Te csak játszani akartál velük.
   De Te csak menj játszani, Te még kicsi vagy. De Te csak figyelted őket. Láttad, hogy a kimondott szó mire képes. Láttad, hogy a felnőttek játszmája is képes arra, hogy sérüljön benne valaki. Mint mikor a hintán túl magasra mész, s már félsz, vagy mikor a játékért kéz a kézben veszekedtek… De ez mégis más volt… Láttad, hogy zokog egy szív, míg a másik nevet. Vagy a legrosszabb… hogy a kimondott szavak után mind a ketten könnybe lábadt szemekkel, szakadt szívekkel néznek egymásra, s szeretnék érteni, tudni mindent, de magyarázkodnak és megmagyarázzák és talán még hangos szavak lavinája is zúdul, egymásba kapaszkodva, hogy már azt se tudod, kié melyik, de vérzik a seb, egyre jobban.
   Felnőttél, s nem akartál többé okos lenni. Nem tetszett ez a játék.
   Szerettél volna ember lenni. Leginkább egy gyermek… aki mindent érez és tud. Aki az esőben pocsolyába ugrál, s nem pedig szitokszó áradatban kapkodva rontja el napjának egészét egy zápor miatt. Szerettél volna létezni a jelenben s nem rohanni a jövőbe. Csak egy pillanatra akartál megállni, mikor úgy érezted, egy fogat tagjaként ostoroznak, hogy haladj. Csak értékelni akartad, csak élvezni és érezni azt, ami körülvesz. Nem akartad, hogy az igen talánt jelentsen, a nem pedig azt, hogy bizonyára. Nem akartad a szeretettel fűszerezetett szavakat színjátékba beleforgatni, hogy közben azt mondd, amit a másik hallani akart.
   Szerettél volna őszinte lenni, leginkább magadhoz. A szavak labirintusában feldolgozni azt, hogy ki vagy és mit érzel, mert az, aki okos, bizonytalan… és akit butának hiszel, talán sokkal boldogabb, mint valaha voltál. A gazdag fáradt, a szegény fél, aki feketében fehér, az pedig túl más. Szerettél volna olyan lenni, amilyen vagy. Szerettél volna szeretni, s ezt nem eltaszítani. Csak egy percre tisztán látni. Csak egy kicsit embernek lenni. Gyermeknek.

Egy dallamra egész életét megírta már, de beszélni nem akart. Sokan közhelynek kitették énjének egészét. Nem ismerték, de elítélték.
S ő nem beszélt, de egy dallamra egész életét megírta már, vagy inkább százra is.
Nem volt ő az, kiről ellenszenv jutna eszedbe, s talán az utcán sem kerülnéd ki, de nem szólnál hozzá. Nem akarnál. Ránéznél s elfordulnál.
Mert inkább egy dallamra írta történetét, mint sem hogy elmondja azt.
Ő is volt gyermek. Játszott az udvaron a kutyával, a labdával, a barátaival. Gyermek volt mint bárki más. Beszélt mielőtt gondolkodott, örült, mielőtt gondolkodott és érzett mielőtt gondolkodott. Emberként élt, köztünk.
Mert inkább elmondta még akkor, mint hogy a dallamot ismerte volna.
Idővel percek helyett megismerte az órát s órák helyett a napokat, majd az éveket is. Megtanulta a türelmet, a várakozást s észre sem vette, mennyi idő eltelt. Kevesebbet beszélt, kisebb volt az öröme és rosszabbak az érzései. Leginkább… sokat gondolkodott.
Gondolkodott, mielőtt beszélt, mert rájött, hogy a szó fegyver, mely mindenkit másként és máshogy talál el, így nagyon nehéz bánni vele. Nem akart bántani, de az ember félreérti azt, amit csak lehet.
Megpróbált ő örülni, tényleg próbált mindennek, de mindig volt valaki, aki elmondta, hogy mennyivel jobb is lehetne az adott helyzet… mert ilyen az ember. Ha a nap süt, az természetes, de ha esik az eső, az bosszúság. Ha van melletted valaki, bántod, de ha nincs, elviselhetetlennek érzed az életed. Ha a takaród már az ágyad végéről is lelóg, Te megmutatod, hogy lehet még tovább nyújtózkodni.  S hidd el, nem akart ő semmi mást, csak örülni a napsütésnek, a szeretteinek és az életkörülményeinek.
De végül érezni sem tudott már. Akart… nem ragaszkodni, vagy rajongani, csak kötődni és szeretni. Nem bánkódni, csak megemészteni. Nem szerette volna megváltoztatni a világot, csak elfogadni. Miért kellett mindent megmagyaráznia? Hogy miért tesz vagy nem tesz bármit is? S miért nem hitték el, ha válaszolt? Ő úgy akarta a világot, ahogy van, az összes emberrel együtt, mert hidd el, szerette ő az embereket.
Amikor még nem egy dallamra írta életét.
Nagyon szerette őket. De nem akarták elfogadni a különvéleményt. Nem beszélt. Nem volt boldog. De érzett. Nem volt benne düh, sem gyűlölet sem harag sem megbánás és számára ez volt az igazán gazadag élet.
Inkább egy dallamra írta történetét, hogy így beszélhessen és örülhessen és érezhessen, mert rájött, hogy az ember nem csak megnyilvánulások sorozata és nem gép vagy tárgy. Más volt. Dallamra írta történetét, így közölt beszéd helyett, örült siker nélkül és érzett… érzett valami mást, ami igazán ő. Ami emberi.

S néha mi sem tudjuk, vagy talán csak reméljük a biztos választ: zenészek vagyunk vagy a közhely?