Felkelt. Körülötte a falka aludt. Szinte zavarba ejtette őt a csend. A Farkas elindult. Halkan tette meg az első lépéseket egy olyan megmagyarázhatatlan érzés miatt, ami őt hajtotta. Nem tudta mi is ez. A lábait a megérzései úgy hajtották, mintha csak egy megbokrosodott valóságba vezető utat racionalitás nélkül keresnének. Nem volt idő gondolkodni, nem volt értelme megérteni, csak menni. És ez tetszett a Farkasnak.

   Elkezdett rohanni, egyre sebesebben. Azt gondolnád fél, azt gondolnád, nincs biztonságban és próbálnád megérteni, de nem menne. Mert mi, emberek, mindent félreértünk... mi mindent magabiztosan tudunk... amit nem, még azt is... miközben ő csupán csak megvalósított egy érzést. Maga akaratából. Mintha hosszú idő után a fáradt levegő édessé vált volna. Mintha az éjszaka sötétsége valódi fénnyé színezte volna át a sűrű erdőt.

  Rohanásba fulladó széllovaglása a magány közepén hangokra talált:

-Mit csinálsz? Ha így folytatod, megsebzem a lábad. Én a Talaj vagyok és nem tudok hozzád kegyes lenni, ha így rohansz. Sziklatörmelékek borítanak a hó alatt, melyet minden lépésed érezni fog és hidd el, ha nem vigyázol, utolér a baj, a rossz... hidd el, nem lesz jó vége. Hidd el, lassítanod kell, mert fájdalommal átitatott napok várnak rád. Tedd meg, hogy nem rohansz.

   Lassításba fulladó széllovaglása a magány közepén újabb hangokra talált:

-Mit csinálsz? Ha így folytatod, elnyel a sötétség. Én az Erdő vagyok és amerre tartasz, egyre sűrűbb és létezésed is veszélybe kerül. Nem tudhatod, mit rejtegetek számodra és nem feladatom, hogy óvjalak. De mondom: vigyázz, mert bajt hozhatok rád. Nem akarok, de ez megtörténhet. Én az vagyok, aki menedékként vigyáz létezésedre, de ilyen veszett vágtatásban veszélyt is hozhatok rád. Kérlek, állj meg.

   Nem futott tovább. Nem értette, hogy a lelkének érzete miért sodorja veszélybe... nem értette, hogy ha nem száguld ezen az éjszakán, miért érez rabláncot torkának feszülve lábait ólomként nehezítve. S a magány közepén újabb hangokra talált:

-Mit csinálsz? Fordulj vissza. Én a  Hold vagyok, de nem vigyázhatok sokáig rád. Fordulj vissza, mert hidd el, nem lesz jó vége. A falkád vár, én pedig lassan nyugovóra térek. Fogadd el, hogy rendszerben működünk. Én is Te is. Légy hasznos tagja a falkádnak, mert így követ nap napot, mert a racionalitás felülírja a vágyat... mert felkelünk... mert létezünk... s így majd elégedettséget hazudva nyugovóra térünk. Indulj a falkádhoz és éld a létezésed.

   Csendben semmisült meg a Farkas az elvárások fojtogató láncaiban. Választás előtt állt mozdulatlanul. Ha nem megy tovább, a megszokás kiszámíthatósággal helyezi őt biztonságba. Mi a megfelelő döntés? Mi a megoldás? Racionalitásnak feszülő rendszer, melyben a szokásostól eltérő döntés már baljós árnyakat szabadít az életére... így tehát létezz csak, nem kell Neked mást tenned, jó lesz így. Döntés... hogy irreális elvásárokba hajtja a fejét mert a lába fájhat, az út meglepetést tartogathat és a holnap nem tudja, hol éri utol.

   Nem volt több kérdés. Rohanni kezdett. Záporként pergett le minden szkeptikus jóslat. A döntés az övé volt. Hogy valamit egyszer és valamit magáért tesz. Tudta, hogy a lába legalább olyan erős, mint az akarata. Tudta, hogy nem lehet ennyire lavinaként zúduló szabad érzés téveszmébe hajszoló. Érezte, hogy bírni fogja. Talán sebessé válik a lába, de már egy új helyen gyógyul majd be. Talán veszélyt rejt az Erdő, de vad rohanása olyan erőt ad majd, mellyel énjének egészét képes védelmezni. Nem lesz ott már az a falka többet. Egy adaptív létezésnek szorongásteli pillanatait hagyta maga mögött. És imádta. Amikor elfáradt, megpihent. Minden porcikája kimerültséget szikrázott és az álom hamar utolérte. Lüktető, fáradt testére lelke hálásan tekintett. Nem tűnhet egyszerűnek ez az út, de a Farkas mégis élvezte. Szerette a küzdelmet, szerette, hogy egyre többet bír majd és főleg azt szerette, hogy már magáért és nem megával vívta meg a harcot. Szerette élni az egyetlen életét. S tudta... ha rosszul is dönt, minden mögött ott a lehetőség, hogy tanuljon, hogy több legyen. Ez volt az ő élete, az ő jelene, az ő rendszere.

   Kifogásrengetegbe fulladó emberi magyarázkodás ölelheti körül, hogy a Farkasnak miért jó, de az embernek, nekem s Neked meg persze Ő neki se, miért nem lehet ilyen jó, miért nem valósíthat meg ilyesmit, de még hasonlót se... Meggyőződve elhisszük a saját félelmeinket, mert a kifogás mentsvár... Miközben egy Farkas egyedül pihen... boldogan, esélyt adva egy új holnapnak, egy saját útnak. Esélyt adva saját magának.