-Szeretem.
-Na de mit?
-Szeretem ezt az egészet.
-De mi ez az egész?
-Ez a létezés. A problémákat.
-Szereted a problémákat?
-Szeretem, hogy képes vagyok megoldani őket. Nem vagyok problémázós, de nem változtatnék semmin. Minden egyes döntésem, minden egyes lépésem arra ösztönzött (ha nem is tudatosan), de hogy itt legyek. Döntöttem és itt vagyok az énemmel, Veled, ezen a helyen és ennek örülök. Sok kis döntés, apróságok miatt van most ez ami. És ha nincsenek a rossz döntéseim, nem jövök rá, mit rontottam el és talán nem itt vagyok az életemben… és mivel szeretem az életem, jól döntöttem, amikor rosszul döntöttem. Érted ezt?
-Nem. Nem szeretek rossz döntést hozni. Én sok mindent máshogy csinálnék.
-Nem mondom, hogy én nem, csak azt hogy nem változtatnék. Megfakult kép a jelened, ugye?! Tudom hogy igen... Mert vagy a múltban vagy a jövőben élsz. A jelened elillan. Látsz, mégsem nézel. Ki akarod mondani, de csendben vagy. Képtelen vagy rá, mert egyszer majd valahol majd valamikor ez az én egyszer rátalál valamire, amit sohasem tapasztaltál.
-Bolond vagy.
-Mi az hogy bolond? Ha az, amit az 50%+1 nem tesz meg, akkor igen, bolond vagyok. És nem akarok nem bolond lenni.
-Miért?
-Mert hiszek valami furában.
-Mi az hogy „fura”?
-A „fura” egy érzés ami általában ellent mond minden ész érvnek. Amikor másoktól eltérően cselekedsz. Amikor beszélsz, de közben van mondadód is. Amikor mersz tenni és kockáztatni. Amikor nem csak nézel, hanem látsz is. Amikor nem feded el, hanem kimondod, hogy nem akarom megtenni, hogy nem akarom azt a kötelezőt, azt az elvártat. Hogy erre vágyom és ezt akarom. Mert a sors, Isten, karma vagy nevezd bárhogy, de az utadba sodor embereket, helyzeteket, szerelmeket, ellenségeket, feladatokat és szépen ráébredsz: minden okkal van. A rengeteg inger, amit idő és létezés egyvelegének hívunk, néha produkál olyat, hogy megáll az idő. Hogy nem érted miért, de kikerülhetetlenül jó valami. Ráébredsz, hogy ez milyen „fura”.
-És ez miért jó?
-Mert rájössz, hogy van más lehetőséged. Kockáztatsz. Megkockáztatod, hogy a bevált rossznál jobb lehet a bizonytalan jövő. Vagy nem. De legalább megtudod és sose fogod azt mondani: mi lett volna ha…
-És ez mire jó?
-Hogy esélyt adj. Valaminek, ami más. Valami „furának”, eddig egészen ismeretlennek. Létezéstől idegen mivoltod néha csak követi a hétköznapokat. Új ház, új kocsi, új minden s azt hiszed élvezed, de többre vágysz. S amikor majd egyszer lényegessé válnak a már elfeledett új dolgok, az új járgány már a roncstelepen hever, az új épület pedig lebontásra vár. S te... épp elmúlni készülsz. S akkor már felteheted a kérdést: megérte?
-És meg?
- Most visszakérdezek: megérte?
- Tudom, hogy okos vagy, de én meg szkeptikus. Hidd el, nem könnyű ez nekem. Megteszek mindent. De tényleg, mindent! Lételemem a teljesítés, hogy legyen, hogy adni, hogy megérteni, hogy megbeszélni, hogy szeretni, hogy fejlődni s ezt továbbadni egyszer, hogy tökéletesnek s még inkább hasznosnak lenni. Mert kell. Tudom, hogy okos vagy, de nem érted a helyzetem. Én itt vagyok, a jelenemben vár el mindenki mindent és az sem elég. A jövőmnek vagyok a reménysége és a múltamnak a vágya. Megfosztanak attól, hogy élvezzem a létezésem.
-Ki foszt meg?
-Mindenki.
-Ki az a mindenki?
-Az elvárások.
-Az ember elvár. Az ember beszél. Szavak és betűk, hangok és mondatnak nevezett valami. Te pedig értelmet adsz nekik. A létezésedet adod a generációs szorongásokért. A jelenedet, miközben ezek csak megformált hangok, betűk és mondatok. Ha nem adsz értelmet nekik, ha elengeded a szorongást és továbbra is megteszel mindent, nyertes lehetsz, mert magadért teszed. Ha megteszel mindent másokért, egy reménytelen csatát vívsz. Így már értem, hogy bánsz dolgokat…
-És mit Tegyek? Mit kellene tennem? Okos vagy, de erre tudsz válaszolni?
-Én nem. Te tudsz válaszolni. Mi a legrosszabb lehetőség? Valaki megharagszik? Valaki fiktív életed helyett vállalt énedért utálni fog? Tegye... ha az a szeretted? Akkor is, tegye... Mert jobban nem tudsz becsülni egy szerettedet sem, mint hogy őszinte vagy. Vele...
-És mi van magammal?
-Magadat is megtiszteled, hogy a jelened részévé válhatsz. Lesz jövőd... lesz múltad... a jelened viszont a Te döntésed.
- Határozott vagyok, de simán befolyásolható. Ha érvelsz megértem, csak győzz meg.
-Nem akarlak meggyőzni. Nem saleselek el neked egy általam hitt elvet. Ez másik pozíció. Ész érvekben hiszek, létezek, élek és jól vagyok. És nem bántam meg semmit. A legnagyobb hibámat sem, mert most azért beszélgetünk, mert az életem során így döntöttem. Mert bár kerültem, azt érzem, nem szabad, mégis kimerem fejezni: igényem van a beszélgetésünkre, nagyon is. Nem zárkózom el, mert nem akarom úgy élni az életem: mi lenne ha, mi lett volna ha, bárcsak az lenne, hogy… Van elég dolog amire vágyunk és nem rajtunk múlik, ezért a saját döntéseinkkel ne tápláljuk a feltételezések sokaságát. Én ma azért döntök úgy, hogy beszélek veled, mert a jelenben élek. Én korábban azért döntöttem úgy ahogy, hogy ma az legyek, aki vagyok. Én nem téged akarlak meggyőzni, hanem a jelent akarom, úgy ahogy van, az egész jelent az összes illattal érzéssel és létezéssel. Hogy a múltam értelmet nyerjen, hogy a jövőm értékes legyen. Hogy az egyetlen életem ne párologjon el. Én nem akarlak meggyőzni… mert mind mások vagyunk.
-Ebben igazad van. Meggyőztél.
-Akkor megérte. Egészségedre!