Mesélek egy világnak. Mesélek Neked s Nekem. 

Hogy hogyan lettünk elevenek, hogyan éltünk testünkön kívül.
Elmesélem, milyen szép is az élet. Szép a ház, szép az élet, szép vagyok én és Te is. Vagyonban forgó paloták, színekben gazdag esték, óh hát mi is kellhet jobban, mint a jelen. Rikító ruhák, feszes válogatás, dübörgő zene, ez az én jelenem. Ez a mi jelenünk, mert ez kell, mert mi is számíthat más és több.

Így használjuk a színeket, míg ki nem fakulnak. Így halljuk a hangokat, míg el nem tompulnak. Így fáradunk el, míg az idő a szépséget ráncokká nem rajzolja át. Így lesz a vagyon egy eszköz a jelenhez.
S mi marad nekem? Egy fényűző emlékbe torkolló múlt, mellyel tagadom a jelenem sivárságát. Egy elv, egy gondolat, egy határozott vélemény, hogy ez miért is alakult így s a hibás bárki, de létem önmagában s gondoltam egésze biztosan nem!

Pedig de! A hibás Te magad vagy. Hogy létezni félsz, hogy élni csak kifelé tudsz. Hogy a felszín alá rejtett dühöddel a következő rossz lépésedet idézet szellemként s észre sem veszed, mennyire bántod saját magad. Hogy elkapkodod a saját idődet, hogy egyetlen egy emberrel nem tudsz igazán őszinte lenni: magaddal.
Inkább vízbefulladni büszkén, mint alázattal megtanulni úszni. Ez életet, ez vagy Te... ez vagyok Én. Ezek vagyunk mind.

S kérdezem, hogy romokká lesz léted, ha megtanulsz büszkén veszíteni? Hogy a kudarc is lehet előny, amennyibe tanulsz belőle.

Mesélek egy világnak, ahol már nem akarok megfelelni. Mesélek arról, hogy tanultam az emberektől. A környezetemtől, a barátaimról... és az ellenségeimről, kiknek talán mindent köszönhetek. Mesélek egy valós szépségről, mit észrevenni talán most nem tudsz s nyugtatod egykor éned, hogy ezt is megmondtad.

Légy bátor magad felé. Létezz elvenen belülről. Add oda mindenedet, ha az nem elvárások tüzében emésztődik. Ne légy porrá s ne légy hamu, hiába vonzó a hirtelen láng. Légy egy rohanó világ valós személye. Legyek Önmagam.

S ekkora majd mesélek egy szép világnak... magamról.