Nagy dolgokat akarunk elmondani meggyőződéssel, de amikor birtokunkban a szó, jogunkban a kifejezés, akkor már kötelezettségünk elvész a közlés irányába.
Nagy dolgokat akarunk megvalósítani kis tettel. Nagy dolgokat várunk el erőfeszítés nélkül.
Mert az ember sztereotíp hibákkal létezik…
S amikor mimóza kertedet gondosan öntözöd, ápolod, hogy óvd, akkor vaspáncéllal veszed körül. Egy joker arc, mit képviselni szeretnél, hiszen tudod, hogy a kerted sérül. A mimóza érintés által veszít szépségéből, veszít a kiállásából.
Közelednek, de Te csak védekezel… Pedig hidd el, minden ember csak közölni akar valamit.  Te is. Közölni akarunk szépet és jót, bár sokszor tudatlanul is inkább bántunk. Nem akarunk negatívat adni, de kell a vaspáncél, mert sérül a kertünk.
Védened kell azt az energiafeszítést, amit beleöltél, védened kell azt, amitől olyan szép s számodra tökéletes, védened kell, hogy ne bántsák…. s ha megcsodálni is akarják, akkor is csupán vaspáncélba ütköznek. Elismerést akarnak adni. Dicséretet akarnak adni…  de ha kizárod a külvilágot, nem csupán a szitokszót és a nyers szándékot zárod el. Elzárod azt is, ami motiválhat, ami épít. Elzárod az elismerést.
Védekezel, óvod, mit létrehoztál s mit pillanatok alatt lelombozhatnak. Annyira védekezel, hogy másból sem állsz ki, mint hogy óvd a belsőt.
S a mimóza talán hervad, talán ápolni is elfelejted, talán nem is figyelsz rá annyira, mint arra, hogy védd őt. Védd magad. Feladatod céllá valósul.
De talán magad sem tudod mit építettél. A mimóza világa talán nem örök, mint Te sem, de ő az, akinek időt adsz. s ismét visszanyeri formáját. Ha hozzá érnek, bezárkózik, de idővel mindig önmagává válik. A mimóza erősebb, mint az, aki bántja.
Ember vagy… vagy mimóza… vagy bántalmazó, vagy csodáló… Nincs kategorizálás, nincs elvárás. Önmagad légy, s tudd, mit vállalsz. Tudd, miért kelsz fel… tudd, mit óvsz… tudd, milyen álarcot viselsz, hiszen már oly sokan megírták, hogy színész az egész világ. Az álarc nem minősít, de a legfontosabb, hogy nem bánt. Az álarc véd. Pillanatnyi érzést kifejezhetsz, lehetsz az, aki nem vagy… de mint felelős viselő, tudnod kell, hogy mikor kell magadra öltened, tudd, hogy kit zársz ki és mit védsz meg ezzel. Tudd, hogy mikor kell viselned.
Nem kell, hogy aranyad legyen, hogy gazdag légy. Legyenek szeretteid. Nem kell, hogy tiszteljenek, ha azt félelemmel vezérelve teszik. Nem kell irányítanod, ha azzal megvezetsz mást… engedd, hogy kövessen az, ki felnéz rád.  Nem kell, hogy szeressen a társad, ha Te sem becsülöd. Nem kell másnak lenned, ha nem akarsz, de légy őszintén ember s azon belül is csak önmagad…. mert annak születtünk, de szilaj elvárások által köpönyegként fedjük el  magunkat. Pedig… csak élnünk kell… ambícióval jellemünk felé, élnünk kell a kapott ajándékkal: az élettel. Élnünk kell a jelennel s nem megterhelő feladatként birkózni, gyűrni azt, hogy egyszer talán jobb lesz.
Meg kell engednünk, hogy létezzünk elvárások nélkül….
Meg kell engednünk, hogy a nem várt kritika építsen…
Meg kell engednünk magunknak az életet.
S ha engedünk, tapasztalunk… szeretünk, utálunk, tanulunk… és élünk.