Tegyük fel, hogy egy elfáradt pillanatra kifordítjuk a világot.

Tegyük fel, hogy minél jobban sietsz, annál inkább állsz, rohansz s nem haladsz, rohansz és mégsem változik semmi.
Tegyük fel, hogy a gyermek, kit butának s naivnak hiszünk, most ő az erkölcsös, ő az, kinek hihetsz, ki nem sakktáblán játszik szavával és a tiéddel, hanem ő a megtestesült ésszerűség.
Tegyük fel, hogy eközben a felnőtt mérhetetlen ostobaságban szenved, hogy nem tudja azt ami valós, hogy egy elveszett és elátkozott pillanatra képes esküdni, csak hogy mentse magát.
Tegyük fel, hogy kit üldözünk, sokszor csak vesztébe kergetjük, miközben nem tudjuk miért is tesszük s tegyük fel, hogy alaptalanul vádolunk.
Tegyük fel, hogy kinek szavát hisszük, álarcba bújt maszk. Nem tudod mikor nevet ki, mondjuk pont Téged egy elásott pillantást követően.
Tegyük fel, hogy a szabályok sem a rendszert szolgálják és hogy egy észrevétlenül elgondolkodott másodperc is ellened hozható fel.
Tegyük fel, bár tudom nevetséges, hogy egyedül vagy... miért is lennél, itt vagy, annyi ember közt, kik likeolnak, megböknek, kikkel összecsörögsz és mehet az éjszaka.
Tegyük fel, hogy amit elítélünk, saját tudatlanságunk.
Tegyük fel, hogy a kommunikáció csak egy információ áramlás.
Tegyük fel, hogy a kérdés csupán egy protokoll, nem valós érdeklődés.
Tegyük fel, hogy nem élsz, csak várod, hogy kezdődjön, mit elcsépelt filmek életnek neveznek.
Tegyük fel, hogy végig tévedés amiben hittél.

Tegyük fel, hogy nincs több feltételezés, hogy egy elfáradt pillanatra sem sikerült kifordítani a világot... hogy az már magától megtette, s valósággá lett. Hogy minden sor él.