Egy dallamra egész életét megírta már, de beszélni nem akart. Sokan közhelynek kitették énjének egészét. Nem ismerték, de elítélték.
S ő nem beszélt, de egy dallamra egész életét megírta már, vagy inkább százra is.
Nem volt ő az, kiről ellenszenv jutna eszedbe, s talán az utcán sem kerülnéd ki, de nem szólnál hozzá. Nem akarnál. Ránéznél s elfordulnál.
Mert inkább egy dallamra írta történetét, mint sem hogy elmondja azt.
Ő is volt gyermek. Játszott az udvaron a kutyával, a labdával, a barátaival. Gyermek volt mint bárki más. Beszélt mielőtt gondolkodott, örült, mielőtt gondolkodott és érzett mielőtt gondolkodott. Emberként élt, köztünk.
Mert inkább elmondta még akkor, mint hogy a dallamot ismerte volna.
Idővel percek helyett megismerte az órát s órák helyett a napokat, majd az éveket is. Megtanulta a türelmet, a várakozást s észre sem vette, mennyi idő eltelt. Kevesebbet beszélt, kisebb volt az öröme és rosszabbak az érzései. Leginkább… sokat gondolkodott.
Gondolkodott, mielőtt beszélt, mert rájött, hogy a szó fegyver, mely mindenkit másként és máshogy talál el, így nagyon nehéz bánni vele. Nem akart bántani, de az ember félreérti azt, amit csak lehet.
Megpróbált ő örülni, tényleg próbált mindennek, de mindig volt valaki, aki elmondta, hogy mennyivel jobb is lehetne az adott helyzet… mert ilyen az ember. Ha a nap süt, az természetes, de ha esik az eső, az bosszúság. Ha van melletted valaki, bántod, de ha nincs, elviselhetetlennek érzed az életed. Ha a takaród már az ágyad végéről is lelóg, Te megmutatod, hogy lehet még tovább nyújtózkodni.  S hidd el, nem akart ő semmi mást, csak örülni a napsütésnek, a szeretteinek és az életkörülményeinek.
De végül érezni sem tudott már. Akart… nem ragaszkodni, vagy rajongani, csak kötődni és szeretni. Nem bánkódni, csak megemészteni. Nem szerette volna megváltoztatni a világot, csak elfogadni. Miért kellett mindent megmagyaráznia? Hogy miért tesz vagy nem tesz bármit is? S miért nem hitték el, ha válaszolt? Ő úgy akarta a világot, ahogy van, az összes emberrel együtt, mert hidd el, szerette ő az embereket.
Amikor még nem egy dallamra írta életét.
Nagyon szerette őket. De nem akarták elfogadni a különvéleményt. Nem beszélt. Nem volt boldog. De érzett. Nem volt benne düh, sem gyűlölet sem harag sem megbánás és számára ez volt az igazán gazadag élet.
Inkább egy dallamra írta történetét, hogy így beszélhessen és örülhessen és érezhessen, mert rájött, hogy az ember nem csak megnyilvánulások sorozata és nem gép vagy tárgy. Más volt. Dallamra írta történetét, így közölt beszéd helyett, örült siker nélkül és érzett… érzett valami mást, ami igazán ő. Ami emberi.

S néha mi sem tudjuk, vagy talán csak reméljük a biztos választ: zenészek vagyunk vagy a közhely?