Nem akartam bezárt falak közt a semmit nézni.
Nem akartam kételyek között megélni az épp jelenkori tünetet, mit az ember gondnak vél.
Nem akartam a személyiségi kritériumoknak megfelelni, mit elvárt sztereotípiák állítanak.
Nem akartam elfogadni az általánost, mert nem éreztem, hogy az vagyok. És pont ettől váltam azzá, mint bárki más. De nem akartam, hogy ez érdekeljen.
Nem akartam megélni, hogy elveszteni, nem akartam elhinni, hogy ez tényleg fájhat. Nem akartam úgy kínlódni, mint más, mert azt hittem, ez csak álca. S ha fájt… nem akartam.
Nem akartam azt, amiben éltem. Talán baj, hogy nem akartam? Egy elcsépelt élet része lenni, egy elvesztett s már-már giccses jövőképet üldözni, hogy majd egyszer boldog legyek.
Nem akartam érezni, csak átélni. Megélni minden pillanatot. Nem akartam múltat és nem akartam jövőt, de titkon bíztam mind a kettőben.
Nem akartam a kritikák képében megjelenő elvárásoknak megfelelni, mert nem hittem bennük.
Nem akartam, hogy egyforma legyek.
Veled. Vele. Vagy épp magammal. Nem akartam egy síkon mozogni, nem akartam az lenni, amire számítottál.
S ha nem úgy jött össze, nem akartam beismerni. Csak haladni, élni, tudni, menni. Mást nem akartam.
Egy ködfátyol mögé beburkolózott énemet soha nem akartam megmutatni. S hidd el, nem akartam én álcát, de olyan könnyűnek tűnt maszkot cserélni egyik pillanatról a másikra. Nem akartam beismerni, ha hibáztam, csupán helyrehozni.
Nem akartam, hogy észrevedd, ha hiányzik.
Mert tudtam… tudtam, hogy valami vár. Hogy menni, hogy magad ura a legerősebb mentsvár, mit lerombolni lehetetlen. De féltem. Nem akartam támadást, mert a vár nem kőből, hanem nehezen megszőtt, gyenge fonalakból állt. De álcázni olyan egyszerű.
Nem akartam azt, hogy nem lehet.
Nem akartam, hogy velem foglalkozz, azt akartam, hogy más légy, mint én. Hogy megismerjelek.
Nem akartam giccses parádét és jégesőt sem a börtön falain belül.
Nem akartam meghallani, hogy furcsa vagy kerülendő. Nem akartam elfogadni, hogy nem fogadnak el.

És jött a jégeső… És mosta a bezárt falakat. S lassan, szépen, de valamit megláttam. Tükröket.  És belenéztem…
S mit igazán akartam az elől fejvesztve rohantam el, mert azt hittem nem akarom.
És belenéztem…
És azt hittem elmenekülhetek minden elől. Magamat láttam és színeket. Olyan szépek voltak! És rejtegetett magam elől az élet és vaktában rohantam, hogy ne legyen rossz és keserű sem.
De nem láttam mást, csak egy embert. Nem volt különb, mint a többi. Nem volt rossz vagy jó. Egy ember volt, eséllyel a kezében… Ki mindent akar, mit egykor nem akart.