Tengerfényben úszó káprázat világ,
Szivárvány szirmaiban feléd nyíló, ékes virág.
Végtelennek szánt idő, mely nem telik el, soha már,
Semmióceánba szálló, szabad madár.

Saját világom képzeltem így magamnak egy életre,
De hogy itt vagyok, mint por a sivatagban, egy véletlen.
Célnak vélt küzdelem egy teendő, listáról kihúzható,
Az idő egy ócska roncs, jégcsücsöknek ütközve múlandó.
Saját világom képzeltem, hogy tenni kellene már,
Saját világom mit magamtól az énem hibátlan elvár.
Hogy engedjem be magam oda, mit teremtettem én,
Hogy higgyem végre el, mit kreálok, s mit nem akarok is, mind enyém.
Hogy más sem felelhet egy ki nem került árokért,
Hogy nem kap az ember, abból mit nem kért.

Hogy lezáratlan töprengésben okot keresni reménytelen,
s ostobaság hullócsillagot figyelni egy égbolton, mi felhős, mi fénytelen.
S ha mégis megtalálod, magad kreált akarata miatt,
S örökké álságban maradó képzeleted életedre is kihat.

Hogy nem volt ott csillag, de még nem is hullott.
Hogy vágyad az idővel reménytelen versenyt futott.
Hogy lezárni mi nem is volt, nem fogod tudni,
Hogy sokadikra már, de még ezredijére is fogod ezt unni.

S benned már nem váltja fel a nyár a telet,
S mi testedben próbálkozik, egy utolsó lehelet.