Amikor  ott állsz… télen és nyáron, hóban, fagyban, vagy épp amikor éget a nap és fogynak a jégkásák. Egyhelyben. Változatlan a környezet, de valahogy mindig más. Soha nincs minden ember ugyanazon a helyen, csak Te. Néha észrevesznek, megállnak, megnéznek, vagy épp észrevétlen bormámorán egy nevetséges pillanatban neked dőlnek. Ódák, mondák, beszéd járja ki vagy, de a legtöbbeknek egy senki. Mert egy szobor nem élt, s nem érezhetett soha semmit.
Mert ott állsz… évek óta mozdulatlan. S nem változik semmi, de mégis mindig minden más. És annyi ember halad tovább melletted, vakon, hisz látni ma már nem egyszerű… mert minden ember csak néz.
Hiszen ott állsz… láthatnád végre, tanulhatnál belőlük. Kezét fogja, párját érzi, társának tartja. Olyan egyszerű. Két mosoly, egy szitok szó, egy ölelés, s kezdődik előröl. És tudom, ne verj át, hogy irigynek lenni szégyen, mert nem az. Hogy egyszer valaki többnek tartson, mint ékes kődarab, kit dicsér, s tovább halad. De sajnálatra sem méltatlak, hiszen ki ott állna, melletted, végig, várva, míg megmozdulsz, Te nem akarsz erőt érezni egy porcikádban sem, s így elengeded mindet, ki neked tucat. Mert az kell, ki nem a sok, de ki tovább halad. De hozzád visszajárnak, s ez éltet. Akiket szótlan magadnak érzel. A barátok. A környezet. A biztos. Mert mozdulni fájhat.
S Te ott állsz… mozdulatlan, kőszobor. Inkább nem vésel erőt lábaidba, nehogy valakivel tovább menj, hiszen nem akarsz. Nem vonz, hogy egyetlen illatot érezz, még ha az tetszik is. Nem akarod látni ugyanazt a szempárt, még ha az csak érted is csillog. Nem akarod elfogadni, ha van más. Mert érezni szeretnéd mindet, vállalni, hogy ők akarnak. Egyesével szépen, mindben megtalálni egy mozdulatot, vagy csak egy leheletnyi életet, mi benned nincs, s bennük megfog. Mert olyan átkozottul jó, s ha már úgy érzed, hogy talán nem az, hiszen ez unalmas, még mindig kényelmesebb, mint vállalni, hogy ne csak egy kődarabnak nézzenek.
S ott állsz… s azt hiszed, keresel valamit. Mozdulatlan vagy merev hétköznapokban, de fejben egyre csak rohansz a vesztedbe. Mert aki éveken át kerget valamit, az fikció. Rátalálhattál volna, de Te magad is egy fiktív kitaláció vagy… Te magad egy test, egy szobor, mit megalkottál, mit mutatsz, mi tetszésednek egyetlen porcikáját talán tükrözi. De ha életre kelnél, talán összetörtnél. De hidd el, hiába a kor torzult szelleme, hogy ilyenkor majd kukába vele, hidd el,mindent meglehet javítani.
És csak állsz… merev kőszobor, talán még táblát is kaptál, mit mások írtak rólad, nem pedig Te magad. Egyetlen megmerevedett tekintettel figyelsz mindenkit, miközben ők csak néznek. Mert ők élnek. S mindenki álma, hogy békából királyfi, vagy toronyban magányos hős lovagra váró szép, okos, királylány, így szeretnél Te is egyszer szoborból élővé válni, de a mese csak hinni tanít, nem realista elme produktuma. Higgy, tarts ki, s lehelj életet magadba. Mert minden ott van előtted, s vár rád minden, mit nem éltél meg, vagy ki még vár. Mert szoborszépségből sok van, de a mozdulatlanság unalmassá válik, s az ember haladni kíván. A következőhöz… vagy talán élőhöz. S ha vissza is tér hozzád, egy idő után el fog tűnni, ha ugyanaz az arc, mozdulat, táblára rótt történet vesz körül. Mert Te sok vagy… sok vagy belül, de belőled is sok van. Kik ugyanazt kergetik fiktív életükben, rohanva. S hiszed talán, hogy ez tényleg hozzád szól. És akkor biztosan tudom, nem vagy egyedül… De kedves Te, énem vagyok.