(2007.09.13.)

Ő nem tudja mi a válasz e kérdésre,
még nem tud pontot tenni ennek végére.
Végtelen kóborlás az üres világban,
"küzdjél az élet ellen"... minden hiába.
Azért hogy élhess, kell a harc, a küzdés,
De ez mind miért? Jön e kérdő üvöltés.
Szép a nagy és jó család, hogy ha létezik,
De hogy az övé hol van, sokan kérdezik.
Kérdése rövid, egyszerű és csak nagy szó:
Mi értelme itt élni? ez itt a végszó.

Körülötte nagy sötétség s nyomasztó csend,
élet, halál, jobb világ, így jó a szórend.
E hely, hol a lány sír-rí kihalt temető,
kopott sírkő előtt térdel mely rettentő.
Apja neve homályos betűkkel írva,
könnyét letörölve végigsimítja.
Még mindig nem kapott egyértelmű választ,
senkitől nem kér segítő, lelki támaszt.
Kérdése rövid, egyszerű és csak nagy szó:
Mi értelme itt élni? ez itt a végszó.

A lány ruhája nem volt színes, rikító,
és nem is volt vidám, vagy rövid, kihívó.
Lepel ruha, sötét, fekete és hosszú,
amelyben oly édes a haláli bosszú.
Hiszen van e rettentő sors okozója,
betegségnek terjesztője s fokozója
Ám ő sajnos csak halál után látható,
Neki a lelkébe a halál áthatol.
Kérdése rövid, egyszerű és csak nagy szó:
Mi értelme itt élni? ez itt a végszó.

A telihold élénk fényével rikított,
látszott hogy szeme komor, sötét, kisírott.
Lehajtott fejjel ült a sírjon, apja sírján,
Teste nem, de lelke ördögé kis híján.
Arcát kezébe temetve zokogott,
ki az, ki apjának ily halált okozott?
El sem búcsúzott egyetlen apjától,
sohasem beszélt ő vele a halálról.
Kérdése rövid, egyszerű és csak nagy szó:
Mi értelme itt élni? ez itt a végszó.

Sírkőre fekete tollú holló repült,
lány a rémülettől pillanatra lehűlt.
Mintha kegyetlen halállal találkozna,
mely sötét, gonosz szemével elátkozna.
Őt megrémítette ez a találkozás,
majd torkából előtört vad károgás.
A lányt nem nagyon tudta ez érdekelni,
Válaszról ő úgy sem képes vélekedni.
Kérdése rövid, egyszerű és csak nagy szó:
Mi értelme itt élni? ez itt a végszó.

De talán több, mint egy senki ez a holló,
csillog fekete tolla, mint fényes korsó,
szeme is csillogott a könnycseppektől,
s jő suttogás: szabaduljatok a könnyektől!!!
Szakítsatok a halállal, alvilággal,
hisz ott nem lelsz választ, mit kezdj vadvilággal.
Nekik ez a sejtelmes hang nem lódított,
a fülükbe hazug választ nem ordított.
Kérdése rövid, egyszerű és csak nagy szó:
Mi értelme itt élni? ez itt a végszó.

A hang fák leveleinek volt a nesze,
holló pedig nem ártott mint durva fejsze.
Válasz felé ez a nesz segítő lökés,
holló külseje apró hiba, egy törés.
Lelke mélyén ő is tiszta, ártalmatlan,
világ csúfja? ettől még nem kiállhatatlan.
Sebzett lélek e holló, egy számkivetett,
mint a lány, ki válasszal már sietett.
Kérdése rövid, egyszerű és csak nagy szó:
Mi értelme itt élni? ez itt a végszó.

Már nem félt a hollótól s kezére vette,
így szólt:"Olyan vagy mint én" s szépen letette.
Már nem volt oly nehéz kérdésére válasz,
élni s szeretni, vagy meghalni: válassz!
Ne hagyd el tested, hisz akkor győz a halál,
élj, mert ezt kívánná, egyetlen jó apád!
Repülj holló, hasznos lehet még az élet,
A te életed itt még nem érhet véget.
Válasza rövid, egyszerű és csak négy szó:
EZT KÍVÁNNÁ JÓ APÁD! Ez itt a végszó!

Elengedni vagy megtartani. Tenni vagy pihenni. Érdekelni vagy unni.
Értékelni vagy eldobni.
Egy elfáradt pillanatban átgondolni, vagy hajtani és menni, hogy egy másodpercre se kelljen törődni vagy választani. Érezni vagy elnyomni ezt. Visszanézni vagy előre, valahova amit még nem is látsz. Hinni vagy bízni. Erőltetni vagy elengedni.

S talán soha nem érezted, hogy választanod kell, s talán soha nem is kérte tőled senki, vagy csak egyszerűen meg sem hallod, s igazából úgy esik mindig a döntés, hogy azt meg sem teszed, mert gondolkodni fáj. Egy előre programozott életet tartalom nélkül végigvinni, ahogy a fogaskerék is kapaszkodik, s nem hibázik, nem gurul vissza, mert pontos tervezés munkája… mint az ember… az ész, vagy ahogy a szíved ver, az erek lüktetése, mind érted van. Hibátlan kivitelezés vagy, de nem örök darab. Javítható, de nem véglegesen.

S talán soha nem érezted, hogy választanod kell, de mikor már nem volt erre lehetőséged, összeestél. A fogaskerék dolgozott, miközben a lelked valahol elveszett egy olyan furcsa és átkozott ködben, ami alattomos módon kúszott feléd s észrevétlen vakultál meg, rájöttél, hogy néztél és nem láttál soha igazán, s most látni szeretnél, de ez már nem a Te lehetőséged egyike.

S talán soha nem érezted, hogy választanod kell, de most érzed, hogy kellett volna.
Megtartani, és nem elengedni, mert az a könnyebb. Tenni érdemben, és nem csak eszetlen hajtásba burkolózni. Érdekelni s nem unottnak álcázni életed… és értékelni… igazán mindent értékelni. Érezni minden porcikáddal és nem elnyomni. Előre nézni s nem vissza, hogy a már megszokott, megszeretett lejárt utadon vesződj, mint ki már csak pár lépést bír vagy kinek már elfogyott a talaj a lába alól. Hinni és nem csak bízni. Hinni a lelkeddel, az eszeddel, hinni magadban igazán. S ha már úgy érzed nem megy és nem bírod és nem épít Téged vagy csak simán nem érzed, hogy magadnak nem való… akkor erősnek lenni s elengedni, nem erőltetni.

Mert talán mindig is érezted, hogy választanod kell.

Az ember létezik, élni kíván, mind a maga módján, de akarja, hajtja, valamit, de azt nagyon. Gazdagságért, családért, vágyakozásért vagy csak simán sztahanovizmusból, de valamit tesz. Célért vagy csak létezésért olykor egy pohár bort, egy cigarettát, egy tölcsér fagyit, amiben könnyedségét ő megleli.
S az ember nem változik.
Talán jobban spórol a gazdag, mint kinek feje felett a fedél sem biztos, de ne akard, hogy más legyen. Ne akarj vitorlát adni annak, aki fél a széltől és pórázt se tégy arra, ki vándornak született. Ne várj választ a fel nem tett kérdésre és ne várd, hogy meghallgasson ki süket. Ne akard látásra bírni a vakot és ne akarj mást, ha már valakit elfogadtál.
Mert az ember nem változik.
Változtathatsz a hajad színén, de az eredetin soha. Lehetsz szőke vagy barna, élhetsz egészségesen vagy nyúlhatsz alkoholhoz, sportolhatsz és formálhatod magad, mint egy gyurmát, amíg csak kedved tartja. Kifestheted a körmöd, de ne feledd, hogy a lakk is lekopik. Felvehetsz magassarkú cipőt, öltönyt vagy a kedvenc melegítődet. Alakíthatod és csiszolgathatod jellemed, de más soha nem leszel, mint amit kaptál. A szemed színe, a tekinteted, a magasságod. A gyermekkori emlékeket sem formálhatod, csupán elfogadni tudod, hiába vágytál másra, ez már a részed, a tiéd. S ne várd, hogy szeressen, aki bezárkózik előled vagy nevessen, kinek sírni volna kedve. Ne akard, hogy azt tegye, amit magától sose akarna, ne mondd meg mi a helyes és mit rontott el, ki saját döntései alapján cselekszik. Ne akarj mást, mert az ember nem változik. Te sem.
A jellemed a tiéd. Lehetsz gőgös, érzékeny, kedves, undok, a világtól menekülő és elzárkózó vagy élhetsz nyitott könyvként, érdekelhet az, ami mást soha nem fog vagy lehetsz közömbös barátod szenvedélye iránt, de ez nem felnőtt lét vagy felelősség eredménye, ez létezés kérdése. Formálódhatsz, változtathatsz, de megváltozni nem fogsz. Költözhetsz a szomszéd utcába vagy másik kontinensre, de magadtól szabadulni ne akarj, mert üldözött vadként életet élni mártír dolog.
Hiszen az ember nem változik. Tudja jól, hogy pusztít… magát, a környezetét, a világot, de nem tesz ellene, mert ilyen az ember. Nem változik. Soha nem fog. Se Te se Ő. S ne szaladj el magad elől, inkább ismerd meg éned, hozd ki a legtöbbet. Ne ülj egy helyben, ha vinne a lábad, hanem nézd meg, hogy milyen utat járnál s ne azt, hogy mit kellene… Tedd fel a kérdést, hogy ki vagy Te, na azt, hogy mit suttognak mások s keresd meg, hogy mitől leszel boldog… mert ez az egy végső célja s talán egyetlen közös tulajdonsága a embernek, hogy boldog szeretne lenni.
Ezért változtathatsz, de megváltozni nem fogsz.

Azt mesélték régen,
hogy elmúlhat az élet.
Azt mesélték régen, hogy tenni kell,
Hogy az élet ne múljon el
És mikor jött a tetőpont, elmondták, hogy a szavaknak ereje van.  S vártam a befejezést, de hiába. A mesének vége lett.

S hidd el, én szerettem a meséket. Szerettem aki olvassa, aki azért tette, hogy tanuljak, mikor még volt értelme tanulni. Érteni kellett a furcsa hazugságot, mit mesének nevezünk s a tanulságot levonni, nem pedig magolni azt, amit elvárnak. Hidd el, ugyanolyan normális gyermek voltam, mint Te vagy Ő. Pedig már akkor sem voltunk egyformák, emlékszem. Ki űrhajósnak, ki kosztümösnek, ki állatidomárnak, ki sztárnak, ki rock zenésznek készült. De akkor legalább volt bennünk valami közös: akartunk valamit.
Teltek, múltak az évek és nekiestünk egy ennél sokkal nehezebb feladatnak: az időnek.
Gyűrtük, nyomtuk, siettettünk egy ködfátyolba burkolózott vakságba zárva, de talán még akkor is bennünk volt a közös: nem adtuk fel.
S elfelejtettük a mesét, de még mindig volt ambíció.
És hibáztunk. Ne tagadd, nagyon nagyon sokan hibáztunk. Azt hittük, az út végén van a cél. Nem láttuk merre, de tettünk, s mikor elértünk, hibáztunk egy hatalmasat. Beleestünk abba a gödörbe, ahol csak az elfogadás van. A monoton és változtathatatlan valóság, ahol már nincs mese. Egy gödör aljára jutottunk és az elfogadást erősítette a társadalmi divat: a megelégedés.
Nem önkritika és nem is más hibáztatása, de a gödör alján van egy létra, mit oly sokáig nem láttam és mit mások felismerésnek hívtak. Ostobaság talán s tanulság mesének hangzik, de nem csalt a szemem, a létra ott volt. Felismertem a létrát… felismertem magam…
Felismertem azt, ami soha nem kívántam lenni.
Pedig hidd el, hiába voltak más célok és közös akaratok, gyermekként igazából emberek akartunk lenni. S ember az, ki talpon marad a gödörben vagy a jéghegy csúcsán, ember az, ki él s nem csak létezik. Ember az… kit nem kényszer, hanem akarat vezérel.
S tipikus talán minden sor, s mentegetem talán én is magam miközben ücsörgök lent a mélyben vállamat veregetve.
De a létra létezett és tényleg felismerésnek nevezték. Nem tudtam mi vár fönt, de azt igen, hogy az utat nem lefelé kell keresni. Naivan, félve, de felléptem az első lépcsőfokra. Aztán a másodikra. És jött a kilencedik is, mire észbe kaptam.
A mesére már emlékezni sem volt erőm. S képzeld, nem is kellett. Fent várt valami egészen furcsa. Emberek vettek körül. Tudod, olyan igaziak. Sírtak, nevettek, elfáradtak, aludtak, de boldogok voltak.  
S újra emlékeztem a fikcióra:
Azt mesélték régen,
hogy elmúlhat az élet.
Azt mesélték régen, hogy tenni kell,
Hogy az élet ne múljon el.
De azt sose mondták el, hogy tevésben nyugszik a múlás, hogy nem lát, ki csak néz. Sose hallottam, hogy a cél maga az út, nem pedig az út vége. Olyan egyszerű és közhelyes, s talán az orrod előtt van, de mégsem mondták el neked a szüleid, a tanáraid, a testvéreid, akiket szeretsz, csupán médiabombázta cikkekben olvastad vagy dalszövegekben hallottad.  S mikor gyermekkel találkoztam, mesélni kezdtem…
Szárnyat kaptál, s szállni merj! Űrhajósok, hercegek, színészek és sztárok, mind álarc mögött, de velünk élnek. Akarni nem szégyen, színlelni viszont vétek, hisz magad ellen játszod, mit talán ismeretlenek sajátodnak véltek. Az óperenciás tengeren is túl... egyszer...lehetőséget kaptál. Életet kaptál.

Félelemben görcsölő emberi mivoltod,
Zakatol.
Elviselni nem könnyű és gyávák fegyvere ugyebár. Besokkolt idegösszeroppanás mára az elfogadott. Vagy különben nyegle vagy… vagy mi. Fejvesztett hajhász üzemmód egy menekülés kapcsán. Meg nem mersz állni, mert még az idő elragad és egyetlen sivár pillanatodban rájönnél, hogy igazam van. Hogy menekülsz… hogy menekülök… hogy futni könnyebb, mint a tükör elé állni… és elfogadni.
Ez tehát a félelem… Vagy legalábbis azt mondják.
De egy kifordított percre vagy egy villanásnyi vakutól lehetetlenné tett pillanatra próbálj meg nem úgy tekinteni erre a hajhász üzemmódra, mit életednek nevezel, hogy körülötted forog. Hogyha görcsberándultan kelsz a nap fénye előtt, legyen másé is moslékban úszó förtelem. S ha szükséged mástól kíván emberi gesztust… majd azt megadja egy felfestett mosolyért valaki. Ki számodra eszköz, a valóságban pedig Ember.
S talán színész vagy, baromi jó színész! De az ismeretlen közönség által megvetett vastaps nem éltet örökké, és a produkciód is unalmassá válik.
Mert hogy félni a félelemtől, ilyet talán csak Te tudsz dramatizált elcsépelt előadásba belezsúfolni… de ügyesen, az tény!
Mert nem hiszed el, hogy talán egy valaki megismerne Téged a színpadon kívül is. És türelmes… Még most.
Mert a félelemhez keresel vakon utat, hogy legyőzd vagy megismerd vagy nem tudom. Nincs közöm hozzá. De én nem festek mosolyt, úgy közlöm, hogy a rettegés maga az út s útitársad a vágyad.
Önképet állítani is már nem fogok többé.
Félelem,
Távolság,
Pont helyett reménykedve vesszőt írni,
Elfáradtam.

Hogy degradál talán, hogy egy sztereotípia vagy,
Hogy egy festett, sármos és elhitetett önarckép,
Vagy talán még ennyinek sem vagy elég,
Hogy elvárják, hogy az légy, szamár helyett mindig a ló,
Hogy elvárják, hogy teljesítened… kell?

Pedig egyszerű és tetszik. Hogy egyszerű…
Hogy próbálom, akarom, teszem, hogy értem,
Hogy csak Te engem nem értesz.
Hogy szeretném, hogy ismerni,
Hogy erre esélyt sem adni…

Hogy a múlt nem lesz jelen,
Hogy jelen sem tart örökké,
Hogy a jövő egy álarc, de jobban áll a valóság.

Hogy a vesszőből lassan pont lesz.

Nem akartam bezárt falak közt a semmit nézni.
Nem akartam kételyek között megélni az épp jelenkori tünetet, mit az ember gondnak vél.
Nem akartam a személyiségi kritériumoknak megfelelni, mit elvárt sztereotípiák állítanak.
Nem akartam elfogadni az általánost, mert nem éreztem, hogy az vagyok. És pont ettől váltam azzá, mint bárki más. De nem akartam, hogy ez érdekeljen.
Nem akartam megélni, hogy elveszteni, nem akartam elhinni, hogy ez tényleg fájhat. Nem akartam úgy kínlódni, mint más, mert azt hittem, ez csak álca. S ha fájt… nem akartam.
Nem akartam azt, amiben éltem. Talán baj, hogy nem akartam? Egy elcsépelt élet része lenni, egy elvesztett s már-már giccses jövőképet üldözni, hogy majd egyszer boldog legyek.
Nem akartam érezni, csak átélni. Megélni minden pillanatot. Nem akartam múltat és nem akartam jövőt, de titkon bíztam mind a kettőben.
Nem akartam a kritikák képében megjelenő elvárásoknak megfelelni, mert nem hittem bennük.
Nem akartam, hogy egyforma legyek.
Veled. Vele. Vagy épp magammal. Nem akartam egy síkon mozogni, nem akartam az lenni, amire számítottál.
S ha nem úgy jött össze, nem akartam beismerni. Csak haladni, élni, tudni, menni. Mást nem akartam.
Egy ködfátyol mögé beburkolózott énemet soha nem akartam megmutatni. S hidd el, nem akartam én álcát, de olyan könnyűnek tűnt maszkot cserélni egyik pillanatról a másikra. Nem akartam beismerni, ha hibáztam, csupán helyrehozni.
Nem akartam, hogy észrevedd, ha hiányzik.
Mert tudtam… tudtam, hogy valami vár. Hogy menni, hogy magad ura a legerősebb mentsvár, mit lerombolni lehetetlen. De féltem. Nem akartam támadást, mert a vár nem kőből, hanem nehezen megszőtt, gyenge fonalakból állt. De álcázni olyan egyszerű.
Nem akartam azt, hogy nem lehet.
Nem akartam, hogy velem foglalkozz, azt akartam, hogy más légy, mint én. Hogy megismerjelek.
Nem akartam giccses parádét és jégesőt sem a börtön falain belül.
Nem akartam meghallani, hogy furcsa vagy kerülendő. Nem akartam elfogadni, hogy nem fogadnak el.

És jött a jégeső… És mosta a bezárt falakat. S lassan, szépen, de valamit megláttam. Tükröket.  És belenéztem…
S mit igazán akartam az elől fejvesztve rohantam el, mert azt hittem nem akarom.
És belenéztem…
És azt hittem elmenekülhetek minden elől. Magamat láttam és színeket. Olyan szépek voltak! És rejtegetett magam elől az élet és vaktában rohantam, hogy ne legyen rossz és keserű sem.
De nem láttam mást, csak egy embert. Nem volt különb, mint a többi. Nem volt rossz vagy jó. Egy ember volt, eséllyel a kezében… Ki mindent akar, mit egykor nem akart.

Amikor majd időt szánsz, arra hogy láss.
Amikor majd a feketét és a fehéret szürkének látod,
Amikor egy tengerben a hullámok sem hibák, hanem kincsek lesznek,
Amikor nem pazarolod az időt, hanem felhasználod,
Amikor majd fáradtságot veszel megbizonyosodni és nem elhinni,
Megérted.

Miért sír minden felhő, ha nem lát napot az ég,
és miért kel útra a madár, ha jön a tél,
hogy miért sietsz, ha kerget az idő,
hogy miért fáradsz, ha nem bírod már.

Mert megérted… egyszer, biztosan…
hogy megismerni nem szégyen, hanem tapasztalat,
hogy a fekete bárányok közt a fehér épp oly érdekes,
mint fehérben úszó fekete vitorla.
Mert egy érzés nem kísér egy életen át, ha nem teszed el jól,
ha nem őrzöd, ha csak panasz áradat minden szó, nem marad semmi.

Csak a szó… Mi ék, mely hat, mely tombol, vagy rombol ha kell,
hogy nem ismeri a toleranciát s megértést,
a szó egy hurrikán. Magával ragad s visz, s jóvá már nem teszed.
A szó tinta, akár egy fehér lapon, akár elsatírozott sorok között,
lemoshatatlan, elmondhatatlan bizonyíték.

Mert az ember lusta. S hisz. Mert a szó, majd elárul.
Hisz, mert megbizonyosodni idő,
mert félni már kevés s inkább meneküljünk,
mert tény sem létezik, helyette inkább vádoljunk.

Mert hidd el, az ember nem ilyen volt!
Szerette valaha… mindent amit tett, ami mozgott, ami élt,
az az övé volt, nem másé!
Volt egyszer az ember… akit megteremtettek, hogy Ember legyen.
S kipusztulás fenyegette, hogy szennyezi magát, de még mindig remél,
még mindig él…
De az ember már rég kipusztult. Elhullott…
Halvány nyoma maradt, robotok talán,
Ki hisz, mit hall,
Ki nézi, mit lát,
ki szereti, mi előtte kedves.
Az ember már nem él. Ködszitányi nyomdokaiba léphetsz,
s talán nevetsz, s talán vélsz,
de meggyőződni nem mersz,
mert Te már nem élsz.

Tegyük fel, hogy egy elfáradt pillanatra kifordítjuk a világot.

Tegyük fel, hogy minél jobban sietsz, annál inkább állsz, rohansz s nem haladsz, rohansz és mégsem változik semmi.
Tegyük fel, hogy a gyermek, kit butának s naivnak hiszünk, most ő az erkölcsös, ő az, kinek hihetsz, ki nem sakktáblán játszik szavával és a tiéddel, hanem ő a megtestesült ésszerűség.
Tegyük fel, hogy eközben a felnőtt mérhetetlen ostobaságban szenved, hogy nem tudja azt ami valós, hogy egy elveszett és elátkozott pillanatra képes esküdni, csak hogy mentse magát.
Tegyük fel, hogy kit üldözünk, sokszor csak vesztébe kergetjük, miközben nem tudjuk miért is tesszük s tegyük fel, hogy alaptalanul vádolunk.
Tegyük fel, hogy kinek szavát hisszük, álarcba bújt maszk. Nem tudod mikor nevet ki, mondjuk pont Téged egy elásott pillantást követően.
Tegyük fel, hogy a szabályok sem a rendszert szolgálják és hogy egy észrevétlenül elgondolkodott másodperc is ellened hozható fel.
Tegyük fel, bár tudom nevetséges, hogy egyedül vagy... miért is lennél, itt vagy, annyi ember közt, kik likeolnak, megböknek, kikkel összecsörögsz és mehet az éjszaka.
Tegyük fel, hogy amit elítélünk, saját tudatlanságunk.
Tegyük fel, hogy a kommunikáció csak egy információ áramlás.
Tegyük fel, hogy a kérdés csupán egy protokoll, nem valós érdeklődés.
Tegyük fel, hogy nem élsz, csak várod, hogy kezdődjön, mit elcsépelt filmek életnek neveznek.
Tegyük fel, hogy végig tévedés amiben hittél.

Tegyük fel, hogy nincs több feltételezés, hogy egy elfáradt pillanatra sem sikerült kifordítani a világot... hogy az már magától megtette, s valósággá lett. Hogy minden sor él.

Kedves Idő!

Azzal a kéréssel fordulok hozzád, hogy amennyiben módod van rá, kérlek, beszélgessünk.

Mint tudod, én ember vagyok. Ugyanolyan mint a többi. Sokat hibázok, de Isten bizony, én szeretem ezt az egészet. Gondolatok, tettek, cselekedetek, célhajhászás és… reménykedés. Én szeretem ezt. Tanulok, s egyre inkább rájövök, hogy mennyit kellene még tanulnom, hogy végeláthatatlan, mit magamnak szeretnék tudni. Annyi mindent akarok még… Érezni vágyom, átélni, habzsolni és dőzsölni, dicshimnuszt zengeni, tévedni és abból tanulni, sírni és nevetni, haragudni s aztán megbocsájtani… Legelső sorban magamnak.  Annyira szeretnék élni!
Azonban… kedves Idő… Mégsem akarok rohanni. Élvezni akarom a pillanatot, de Te mindig csak szaladsz. Kérlek mondd el, tettem bármi rosszat? Beszélgessünk. Adj magadból. Meg akarlak ismerni, meg akarlak szeretni, s azt akarom, hogy Te légy a mindenem. Te adtál nekem múltat, s benned élem a jövőm. De sose látlak. A jelen mintha nem lenne.
Kedves Idő, miért adsz annyi mindent, ha ezeket sorban veszed el? A hangok, az illatok, a gesztusok, mind halványabban élnek bennem, s hiányérzet fog el rémülettel társítva, ha már nem tudok emlékezni. A ráncokat az ember arcára úgy firkálod, mint ahogy a gyermek a kifestőt színezi. Elveszed s megváltoztatsz mindent. Mássá lesz az ember miattad.
Válaszolj kedves Idő! Miért teszed?

Tisztelettel:
 Az ember.

Kedves Ember!
Természetesen, beszélgethetünk! Leveled egy célt tévesztett üzenet. Én ugyanis nem a Pillanat vagyok. Én itt vagyok Neked, de sose fordítottál rám figyelmet, pedig ugyanúgy rászorulok én is, mint Te. Én nem rohanok, csupán Te nem veszel észre. Én itt vagyok Neked, segítek rajtad. Én szeretlek, élvezlek.
Kedves Ember, én Veled vagyok, mikor a Pillanat elhagy, és megsebez… én azt  Neked begyógyítom… De ha a heget nem hagyod gyógyulni, nem tudok már segíteni. Pedig próbálkozok…  De annyi sebet ejtesz magadon, hogy ehhez én kevés vagyok. Vigyázz magadra, kérlek!
Kedves ember, a másik amire kérlek, hogy ne csak nézz, hanem láss is. Így majd engem is észreveszel. Ott vagyok minden gondolatodban. Ha tervezel, az miattam lehetséges. Ha reménykedsz az azért van, mert ott vagyok Neked. Ha emlékezni szeretnél eléd tárom, mit rám bíztál. De ha már úgy érzed, fakul a múlt, ne hibáztass. Futsz az elől, mi megtörtént, s már csak kínzó mivoltod késztet, hogy néha hátranézz. Mert félsz…  Légy erős s emlékezz többször, akár minden nap reggelén. Idézd fel, mi kedves Neked, még ha fáj is, s meglátod: nem lesznek elmosódott vonalak.
Kedves Ember… sokszor nem veszel észre. Néha eszedbe jutok, s felhánytorgatod, hogy menyire gyorsan szaladok… De ha elfutsz a saját életed elől, nem tudlak utolérni. Lassíts. Ez majd segít megérteni, hogy miért fontos a változás. Nem tudsz érdemben létezni, ha nem leszel más. Ugyanaz nem maradhatsz. Sem az arcod, sem a lelked. De mindig lehetsz jobb és mindig érezheted jól magad. Csak figyelj néha rám is, én majd segítek. Segítek elfogni Neked a Pillanatot, segítek megélni és nem túlélni az életet. Segítek, hogy a változás ne történjen, hanem Te vidd véghez.
Viszont ehhez Neked is segítened kell. Figyelj rám többet, mert Nélküled csupán elmúlok Veled együtt.

Tisztelettel:
Az Idő.