Hányszor érdeklődtél vajon valaki iránt, akivel éppen találkoztál? És hányszor lehetett őszinte a kérdésed, nem pedig egy elcsépelt protokoll? Nem figyelted meg még őket? Pedig olyan érdekesek… Hidd el, sokszor többet érsz, ha olvasod az ő jeleiket, mint hogy a saját belső világodban dicsérd vagy sajnáld életed.
   Hány ismeretlen megy veled szembe egy nap? És hányan tűnnek fel neked, vagy hányszor figyelted meg, hogy Te esetleg valamiért kíváncsiságot ébresztesz-e a másikban? Az az érzés, amikor nem tudod miért, de beleég valaki a memóriádba. Ahogy lép, néz maga elé vagy tekint rád, ahogy öltözködik, az akkori időjárás, az ég színe, a háttér zaja… egyszerűen menthetetlen leszel, ha nem vagy vak. Látni viszont mesterség.
   Ahogy kilépsz a labirintusba, a forgatagba minden nap, hiszen része vagy annak, amit meg kellene figyelned... Miért nem próbálod meg? Megnézni, kitalálni, hogy vajon ő hogyan kelt fel, mit reggelizett, befásult arccal éli a mindennapjait, vagy csak ma ilyen... idegesnek tűnik-e s ha igen, miért? Magánélete, munkája, családja, kutyája, világa vagy éppen világtalansága határozza meg a mozdulatait, azt az összképet, amit látsz Te s lát a külvilág, de ő maga nem. Mert egy idegen... Számodra, s talán maga számára is. Ne csak akkor figyeld meg, ha éppen feladatod, foglalkozni vele, s ne játszd el, hogy kedves vagy, ha unod a játékot. Egyszerű őszinteségbe burkolózva meglesni a világot, hogy tanulj. Figyeld a tekintetét, olvass belőle, mert az lebuktat minden hazug szót. Menthetetlenül elárul mindent. És ha ő éppen elsétál melletted, s tovább halad... majd a másikat is figyeld meg. Olyan érdekesek az emberek…
   Miért érzem, hogy elvesztünk? Hogy mindenki egyesével elveszett? Valamit kutatva, keresve, fordulva bármerre, de próbálkozik – legalábbis hiszi, hogy azt teszi – s nem talál.
   Azt hittem, tényleg jobb, ha az ember beszél... Én meghallgatlak, kérdezlek, de választ sose adsz. Kételyt hagysz, mert mindenről csak hiszed, hogy tudod. A makacsságnak változatlan áldozatává lenni nem bűn magad előtt, de ostobaság, ha nem keresed a hibát, ha valamiért érzed, hogy ez most nem jó… Számomra a hibám: nem felejteni, de képességem erre nem volt sosem, s maradt így úszni az árral, nem pedig vele szembe… maradt így, hogy elfogadni… Minden arcot, minden hangot, minden emléket, az összeset.
    Megszokottá vált magam gondolkodása - mintha változtatni nem lenne már idő - s tudom, mindenki így van vele, de szállj ki a fejedből kicsit, s nézd meg magad. Vágyad az első, s ha teljesül, hiszed, hogy minden jobb lesz. Még nem is tudod, nem is ismered, mi az, mi rád vár, de biztos vagy benne, hogy attól leszel boldog, gondtalan, teljes... miközben egy útvesztőben rohangálsz, hiszen amit tudod, hogy feladatod, nem érdekel...
    Talán most is hinni véled, hogy mindez te vagy, és talán igazat adsz nekem, vagy cáfolnád minden szavam, esetleg éppen csak simán nem érdekel… nem tudhatom… De ha magadnak érzed, nem tévedtem, hogy mindenkiben azt látom, elvesztünk. Mert nem célzott sorokról, hanem emberi hibákról írok, mit vélek felfedni magamban, s látom azt egyre másban is, mert úgy szeretném, mert bárcsak érteném meg az embert… csak egyszer... hogy történelme van, kutat, feltalál, fejleszt de a születéssel együtt minden kezdődik újra.
    Hogy talán olyan makacs… Hogy nem tesz, csak sóvárog. De én tényleg tévedtem, ezt értsd meg. Elhagytam, miben hittem, mit kitaláltam, hogy megteszem, mikor még ennyit se ismertem, s ha domb helyett hegyet is mászok, s ha sikerül is, sem ez volt írva. Hogy önzőn vezetve fejem, sorsom ellen, s felébredni, mikor más éppen aludni tér, hogy ostoba módon nem tudni, hogy mindennek volt értelme. Egyszerűen mindennek, mit nem értettem, mit átkoztam. A hibáknak,s annak, hogy nem sikerült… hogy nem lett, mi innen hiányozhat… hogy minden összeállt… hogy ne maradjak a hegytetőn, de ismerjem meg azt az utat… hogy dombokon, hegyeken át tudjak haladni, mert ha makacsul kergeti az ember az ismeretlent, csupán az idővel válhat eggyé, ami változatlanul telik… hiszen annak múlásával történő változást az ember maga idézi elő.
    Hagyni… engedni… hogy történjen…  S nem az ismertnek hitt vágyban látni a feladatot… tenni mit meg kell, s bízni, mit sorsodnak képzelsz.

S lennék a mának a holnap embere,
s mondanám magamra, hogy levele,
hogy szégyenteli lennék magam,
egy vak, egy otthontalan.
S talán jól írtam, még mikor kezdtem,
azt nem ismered, mit akkor számra vettem,
hogy éreztem, hogy nem lesz jó, s hogy féltem,
hogy akkor még pedig nem is éltem.

Nagyon rég volt ez már, földből se látszódtam,
Nem, akkor még nem gondolatokkal játszadoztam.
Talán éreztem, hogy ez nem való nekem,
S annyit ér, mint gazdagok közt a nincstelen.

S már nem kell oda nézni, hátra, magam mögé,
mert a múlt lesz majd így az örökké.
De tudnom kell magamat annak, ami vagyok,
Tudnod kell, hogy egy keringőt még magam után hagyok,
S aztán eltűnök, elmegyek,
S ha maradok is, már nem leszek...
az aki eddig. Mert próbáltam, de nem haladtam,
Idealizált vágyak közé ragadtam.

S felkeltem egyetlen hajnalon ma éjszaka,
Hogy már nem lázad, nem tombol,
nem felel meg már a magam,
S nem néz vissza, nem kell már emlék,
alakiság vagy rím, többé nem,
mert nincs harag, mi volt vagy sem,
mert nem volt semmi s már nem is lesz,
s tudom, gazdag ez az élet,
mit felépíthetek,
nem romokra,
tisztaságra.

Suttogjon, ki szólni nem mer,
Háttérben az ember soha nem nyer.

-Miért vagy itt?
-Hogy én?
-Igen.
-Hol vagyok?
-Itt, ahol az emberek továbbutaznak, vagy megérkeznek… Miért vagy itt?
-Mi közöd hozzá?
-A segítség… mondd el…
-Azt hiszed, olyan pofon egyszerű ez? Elmondani mindent, s majd egy vadidegen segít, hogy továbblépjek?
-A beszéd segít.
-Segít, aki képes rá.
-Próbáld meg!
-Ez nem olyan egyszerű… mocskosul furcsa és borzasztóan nem tudok mit érezni. Próbálok… hogy egyszerre csak egy legyen… boldogság, düh vagy tudja a franc, de ne legyen jelen egy lélegzetvételem alatt több! Pedig kapkodom a levegőt…Tudom… okkal kérdezhetnéd, ki a franc vagyok én, hogy megmondjam… neked ez könnyű vagy sem, … de ki vagy te nekem, hogy ez engem érdekeljen? Biztos vársz te is, biztos nem vagy jól, de én sose kérdeztelek volna téged. Vagy talán igen… nem tudom… de mit mondjak?
-Azt ami…
-Ismerem annyira magunkat, minket, másokat –szakította félbe- hogy akik itt vannak, azok egyszerre két személyben tudnának kiteljesedni. Az egyik haza menne, és folytatna mindent, csak hogy maradjon meg az élete, a másik pedig elindulna, hogy utazzon, hogy megmentse magát a sivárságtól. A lélek viszont a testében átkozott monarcha, nincs mellébeszélés, nincs kettősség, még ha azt is hiszed, szolgasorban vagy, mert sorsod az uralkodó, tévedsz! Nem vagy kétszer ezen a világon, s később sem leszel. Maradnál a múltban, de mennél a jövőbe, csak hogy a jelent ne kelljen megélned. Tudom, hogy te is azért vagy itt, és köszönöm, hogy nem vagyok egyedül, mert nem tudod mit tegyél, de én nem fogom megmondani. Itt vagyok, igen, igazad van, valamiért itt vagyok. Ha visszafordulok, a régi érzésekhez, állandóan kergetett s el nem ért álmokhoz, és csak játszadozom az életem pillanatait újra és újra, hibázva, de legalább biztosan, akkor a változás változatlanságba fulladva tűnik majd el…
-A gyermek játszik, nem a felnőtt…
-De ha elindulok –folytatta, mintha meg se hallaná- el kell engednem nagyon sok mindent. Nem tudom, mivel lenne számomra jobb… mit lenne hasznos és mi lenne az, ami veszteséges, ha most engedném, s mi tenne nekem jót, vagy mi az, minek hiányát érezném, s mi váltaná fel ezek helyét…  a jelenem pillanatainak múlttal okozott helyét. De talán amitől a legjobban félek, hogy az én sorsom a maradás. Hazamenni, lefeküdni, aludni, nem gondolni arra, hogy változtatni kell.
-Ez a valódi félelmed?
-Ne okoskodj… Igen, igazad van, hogy nem ez az. Meg kel felelnem. De tudom, tudom, ne halljam megint, hogy ne másnak, hanem magamnak. Viszont kellett, hogy meglássam  egymagam kívülről. Mert nem vagyok másnak más, csupán egy szobor, egy antropomorfizált valami. Számomra, pedig egy robot, egy jól működő robot. Elvégezni, amit kell s élni egy média világban megteremtett életet. Hallottam már, hogy ez nem fekete-fehér alapon működik, de most azt érzem, választani kell. Feketét… vagy fehéret… vagy zöldet, kéket, sárgát, akár lilát is, de csak egyet.
-Ne kategorizálj, a gyermek játszik kifestővel! Csupán annyit kell eldöntened, hogy az időre bízod a változást, vagy saját akaratodra.
-Tudnom kellene a választ?
-Nem, érezned.
-És ha nem akarom egyiket sem?
-Tehát az időre…
-Csupán a jelent akarom élvezni.
-Ami a múlt… Hiszen nincs jelen, te buta!
-Ne sértegess! Még ha igazad is van, nem illik… - és ekkora valami más lett…- még ha igazad is van! Mire vágyom én? Az elmúlt egy évre vagy annak egy pillanatára, vagy ami már tizenkét éve volt, vagy csak egyetlen kellemes érzésre, mely valamiért valamihez vagy valakihez köt? Mert biztos, hogy sok ilyen van, ha még fel sem tudnám sorolni. És igen, buta vagyok… mert éppen a változás, amit nem tudtam magaménak elhinni egy alkalommal sem. Görcsben ébredő levegővel kelek s fekszem, egy olyan énemért, akit másoknak próbáltam kreálni… De most menj el!
-Rendben. De engem többet nem találsz meg. Fiktív monológ ez s nem valós dialógus! Egy padon ülve egy állomáson, némán, miközben már nem járnak a vonatok, s a házad is üresen áll a hideg szobákkal. Kitalált dolog, melyet magadnak kreáltál. Ne keress rációt bennem, mert nem létezem. Mert ahogy elmondtad nekem, az ember nem tud egyszerre kettő lenni.

   Egymagában volt… Fent volt, oda ahova eljutott. Ahonnan nincs tovább. Azután amit kergetett. De ismerjük már a történetét s elmondhatom, nincs vége. Ő ott van, s nehogy azt hidd, hogy ott ragad. Egy hegytetőn, egy dombon talán, vagy egy sivatagban, miközben azt hiszi, hegyet mászott. Nem tudom, de már nem tud visszamenni. Nem gátolja semmi, előtte akadály nincs, fizikailag képes lenne bármire, de nem térhet vissza, mert fél, amit ott hagyott már nincs többé. Nem teheti.
   Ismét elfogta az az érzés, hogy menni kell. Mert nehogy azt hidd, hogy az ember egyszer érzi, hogy változtatni kell. Megtette azt, amit legutóbb tévesen. Szétnézett. Hegyek látványa, fák illata, a szél buzgón undorító csendes és idegesítő zaja. Minden, ami arra emlékezteti: egyedül van. Egy sziklán ült, s útra kész volt. Visszanézett, s tudta: egy sziklában, egy kődarabban, egy fűszálban nincs semmi, amit ő keres. Nincs mit veszítenie, nincs semmi, amit magával vihet, mégis terhet cipelt.
   Elindult. Egyre csak haladt. Egyre közelebb érezte a várost, az autók zaját, a szmogos levegőt. Nemrég még fentről figyelte a fejvesztve rohanó kis hangyákat… a várost… s az apró pontokból emberek lettek. Közéjük vágyott. Tudta, hogy nem olyan rossz az ember, csak elrontott valamit. Vaktában rohant egy érzést hajkurászva, egy idealizált világot keresett, s talán még most is azért halad előre, hogy megtalálja.
   A város küszöbén állt. A legutóbbi útjára gondolt. Legutóbb elrohant, futott, egy romos és üres házból előre, hogy változtasson, s nem látta, hogy a tökéletes életébe csupán ő maga nem illett bele. Tudta, hogy változtatnia kell, de nem jött rá, hogy nem a környezetén. Eljutott egy helyre, ahol felismert mindent, minden hibát és minden átlagos érzést, amivel bárki megbirkózhat, csupán ő gondolta furcsának.
   Okkal kérdezhetnéd: miért ment tovább? Biztos vagyok benne, hogy nem érted őt, és nem érzékelsz semmit, amit ő igen. Mert ugyanúgy rohansz előre, a mindennapjaidba, hogy egyszer majd jobb lesz, mintha az idő nem telne, csak stoppolna s várná, hogy megtalálj valamit, hogy beindítsa a folytatást. Sajnos tévedsz. Sajnos tévedek.
   Nem nézett vissza. Léptei követték egymást, megállj nélkül. Ismerték az ő történetét a városban, tudták, hogy egy ember, a zajrengetegtől nem messze, ott fent, egyedül ül. Legendák övezték, szánalmasabbnál vaóvilágtalanabb történetek. Egy őrültet képzeltek el, talán négy karral és öt lábbal és szarvakkal. Az emberi naivság minden porcikáját kihasználva. Ezek mellett az emberek mellett sétált el… s mi nem vettük észre… mert nem volt igazából más, mint mi. Persze minden embertől különb volt, mint mindenki a másiktól, s pont ettől láttuk egyformának velünk. Ő csak bolyongott.
   Megpillantott egy kisfiút. Egy kutyával játszott. Figyelte őket, viháncolva, szinte egy lelkük volt. Olyan önfeledtséget sugároztak, amilyet egy tökéletesen megrendezett ócska filmben látunk, s megnyugtat minket. Elmosolyodott. Néha elég egy kis szépséget, egy kis önzetlenséget, egy őszinte pillanatot látni, s ha nem is tud megfogalmazni, hogy mi is ez pontosan, de nyugodtságot érzel… mint ő… S tudta, hogy jó helyre érkezett.
   Tovább sétált, merengve azon, hogy saját maga hibájába úszott egész életében. Az ember jó, s hinni akarta, hogy megérkezett. Köztük élt sokáig. Nem mondanám, hogy mi észrevettük… de ő végre úgy érezte, hogy nem csak néz, hanem lát is… például egy párt sétálgatva, munkába rohanó embereket, akik biztosan családjukért dolgoznak, barátokat, kik együtt nevetnek… múlttal… s talán jövővel.
   De miért érez akkora űrt? Te mit gondolsz? Látott minket, őket, téged s talán engem is, de miért gondolkodnál éppen rajta? Egy idegen, aki elmegy, melletted s észre sem veszed. Köztünk volt, próbált élni velünk.
   Az utcán sétált… megpillantotta a kutyát… fürkészte a gazdáját, de nem volt ott. Idegenek etették. Tévesen ítélte meg a helyzetet. Kóborkodásnak ítélte... s talán a fiú is azt éli majd, ha felnő. Tovább sétált… a pár, akiket nézett már nem voltak együtt, más kezét fogták. A társaság már nem együtt nevetett, sokkal inkább a másikon. Aki munkába rohant, egyedül vacsorázott, s nem családjával. Tévesen ítélt, de nem olyan nagy ügy ez, igaz? Hiszen minden változik. Ahogyan az emberek minden nap más ruhát vesznek fel, úgy öltenek magukra más szerepet. Mert ma már minden eldobható és pótolható is.
   Ő velünk élt, s mi elrohantunk mellette. Nem mutattuk meg, hogy próbálunk emberek lenni. Nem tudott velünk lenni.
   S te maradnál? Vagy ismét, harmadjára tovább indulnál? Kivesézett dolog már, s unalmas. Nincs mit keresni. Elindult haza. Ahonnan indult először. Nem tudta, hogy mi várja, de fáradt volt. Nem bírta vállán a terhet. Az út nem volt hosszú, haza ért. Ott várta a háza, mit romosnak látott mikor mások irigykedtek miatta… most már tényleg egy ócska rom. De haza ért. Régen nem nyitott ajtót, azoknak, akik kopogtattak, s azt hitte egyedül van… most viszont nem keresik őt.
   De egy valamit sose fogsz megérteni, s talán nem is akarod, mert miért is kellene… vagy talán unod a mesét, de már nem érezte a terhet. Leült. Egyedül volt, s haza ért.
    Embernek érezte magát, s ezt értékelte. A városban nem látott mást, mint a hegyen. Ürességet. Hiszen olyannak látom én is magam s magad, vagy talán mindenki senkit, mint a mágnes… attól függően, hogy merre fordulunk, vagy taszítjuk, vagy vonzzuk egymást. S nem tehetünk ellene, de nem is akarunk. Vagy ha igen, az számít? Mint a mágnesben, mint egy darab kőben, mint sok kis kavics, annyi érzés van az emberben. Nem több vagy kevesebb, mint abban a sziklában, amin ott ült, fent, a megmászatlan sivatagi hegyen. Érzéketlen anyaggá válni, többről nem szól. Idealizált világot, vakvágyat követni…  Megnyugodni, s élni.

   Összeszedte otthon mindenét. Háza romos, lelakott. Nincs rend. Nincs tisztaság. Nem is vágyik rá. Lassan, mindenét szépen összepakolta. Nem volt értelme sietni, hiszen az idő számára dolgozott (hanem inkább ellenére, a gyötrelmes lassúsággal.)

   Amikor végzett, leült egy székére. Szétnézett. A romos falak dülledt és számon kérő, fáradt szemmel néztek rá, s mintha csak azt kérdezték volna: hát, ennyi volt? … De a falak nem kérdeztek semmit, nem szólaltak meg. Ő viszont válaszolt: ennyi!

   Mindent, amit összeszedett a házban ott volt vele. Semmihez nem kellett hozzáérnie és semminek nem volt súlya. Azt hinnénk, könnyű lehet így elindulni. Sem bőrönd, sem táska, sem emléktárgy. Mi mindenre azt hisszük, hogy olyan átkozottul könnyű, és persze rendíthetetlenül véljük, hogy soha nem tévedünk. Pedig most igen! Ő összeszedte mindenét. Minden emlékét, gondolatát, a ház dohos illatát, a tűzifa recsegő-ropogó hangját, a porszemek kacsintó tekintetét, bűntudatát, fájdalmát. Összeszedte mindazt, ami az övé. És hidd el, nem könnyű ennyi emléket cipelni. Minden illatra, látványra, érzésre, ami őt eddig érte…. a nyugalomra… emlékezni… és elindulni. Nem könnyű útra készült, s bár nem siettette vagy kötelezte senki, tudta, hogy indulnia kell.

   Ez tudod… az a hang… amikor valami olyan kínzóan suttog a füledbe, s már nem tudod elviselni, tudod, hogy ebből elég, s változtatnod kell.

   Kilépett az ajtón, vállán rengeteg teherrel, s elindult. Hűvös volt, a nap pedig már lemenőben. Nem tudta miért épp akkor indul el és hova, de fölöslegesnek tartotta már ezen gondolkodni. Az ember mindent túlgondol. Ő nem akar ebbe a hibába esni. Elindult, s körülnézett. Nem látta, hogy mi van körülötte, nem érzékelte a színeket, hangokat, csupán egyetlen hegyet látott. Ha látnád, talán azt mondanád, hogy domb, hiszen olyan kicsinek és egyszerűen megmászhatónak tűnt. Ő azonban okosabb volt nálunk, és tudta, hogy ez egy hegy, csak messze van. Pont elég arra az út, hogy magával sétáljon, s pont eléggé magasra kell mennie, hogy onnan körülnézhessen, és egyedül lehessen.

   Leeresztette tekintetét, és elindult. Azt hinnéd, hogy ő a saját fejében megváltotta a világot, s talán ő maga is erre készült, de nem. Csak ment. Merengett előre, miközben az úton sokszor róla merengtek. Nem látott semerre, nem gondolkodott, nem érzett, egyetlen egy valamire vágyott: odaérni és szétnézni fentről. Pszichotúrkászok most biztosan a magasabbrendűségre vágyással gyanúsítanák meg, de ez olyan közhelyesen egyszerű lenne. Minden ember vágyik valami többre, hogy több legyen, mint a többi, hiszen átlagosnak lenni unalmas (bár pont ettől ugyanolyan minden egyes áldott, szerencsétlen lélek.) Miért baj, hogy fel akar menni a hegyre? Senki nem fogja tudni, hogy ott van, senki nem fog tovább látni az orránál, csak ő lesz, aki egy álmot, rémálmot akar megvalósítani. Semmi joga beleszólni senkinek, hogy miért.

   Ha találkoznál vele, biztos, hogy azt mondanád, nem kedves ember. Ha beszélgetnél vele, azt gondolnád, magának való. Ha a szemébe néznél, félnél. Ha újralátnád, nem köszönnél. Megrémülnél attól, milyen sok gátlás van benne. S ha megismernéd, megértenéd… hogy nem vagyunk egyformák. Mást élünk át, máshogy éljük át a dolgokat s a legfontosabb: másként reagálunk. Sztahanovizmusba, pénzbe, szenvedélyekbe, magányba vagy épp öngyilkosságba. Megértenéd, hogy ő ugyanolyan ember, mint a szüleid, vagy legjobb barátod. Vágyik mindarra, mi emberré tesz bárkit. Megértenéd, hogy gátlása, saját börtöne és nem pedig szórakozása.

   Csak már fáradt… fáradtan sétál, vonszolja magát. Annyira keres szegény valamit, hogy cammogása, olyan, mintha vesztébe rohanna. Annyira sivár…. tulajdonképpen nem lenne az, de annak látja magát és az életét. S ha ő nem fogadja el magát, hogyan várhatná, hogy más majd elfogadja? A rémisztő az, hogy ő nem volt ilyen. Elakadt az úton, egy gödörbe esett, s nem képes kimászni. Igyekszik ő. Nincsenek már nagy céljai. Jelenleg pont annyi, hogy feljusson a hegyre.

   Magában, élvezve a semmit, észrevette, hogy felért. A hosszú út ellenére, megkereste a legmagasabb ponton lévő sziklát, és leült rá. Lenézett. Fel-alá futkosó hangyákat látott (akik egyébként mi vagyunk, munkába, haza, étterembe, ügyeket intézni, bevásárolni.) Tetszett neki a látvány. Tetszett neki, hogy valami más. De miért érez hiányt?

   Úgy gondolta, hogy telhetetlen, hiszen elérte a célját, a látványt, az utat, amire vágyott és nem képes értékelni ezt. Nem tudta, hogy nem emiatt érez hiányt. Abban igaza volt, hogy telhetetlen, de nem ezek miatt. Telhetetlen, hiszen nem értékelte, amije van. Romosnak látta a lakását, miközben szép fehér falak vették körül, sötétnek gondolta a szobákat, de a függönyt sosem húzta el. Egyedül volt, de a barátainak nem nyitott ajtót.

   S most ott ül, egy hegy tetején, egy sziklán. Hiányzik neki az, ami ott volt az orra előtt, amiben élt, amit élvezett, amihez hozzáért. Mindent otthagyott, hogy olyan élete legyen, amilyennek látta a régit: sivár és unalmas. Az emléket továbbra is vállán hordja, s nem szabadul tőle. A legnehezebb feladata, elismerni, hogy tévedett. Visszamenne, de nem oda fog érni, ahonnan elindult. Az idő megváltoztatta az utat, a házat, a környezetet. Hiányérzettel küszködve, vesztébe rohanva mereng Ő, miközben más érte, miatt s rajta mereng.

   Biztos tudnád a megoldást, ha az ő helyzetében lennél. De ő nem lát. S a vakot megtaníthatod sok mindenre, de soha nem fogja látni, mi előtte van.

Nincs kedvem mondani nagyot, velőset,
Nincs kedvem többet kihozni belőled,
S hinni, hogy minden más, s több mint ami,
Nincs kedvem önbizalmat adni.

A fekete nem fehér s a mély sem magas,
Itt az ideje, fogadd el magad.
Gürcölni, harcolni, hogy majd boldog légy,
hogy majd holnap gazdagon, gondtalan élj.

S ha nem lesz másnap? S ha nem lehetsz
gazdag s gondtalan? Markodba nevetsz?
Vagy sírsz? Vagy már mindegy, mert nem leszel?
Mi az, mit jelenedért s nem a jövődért teszel?

Érdemes a ma? Volt értelme a tegnapnak?
Ne hazudj, ne adj áltatást magadnak.

Egy szakadék, egy mély gödörben fetrengve,
Magamon, miattam, sivárságon merengve,
Megírt úton, kínlódva… ücsörögve és várva,
Valamit nagyon, de nem tudom mit szánva.

Itt a lábam, de nem lépek ki s nem futok el,
Beszélek a süketnek, de mégsem mondom el,
Hogy ez már nem jó, hogy más kell, mint ami van,
Hogy ha nem változtatok, minden elillan.

Láncravert hétköznapok,
elillanó pillanatok,
S ha az utolsó napom lenne a ma,
Befejezném,
Újrakezdeném,
S változtatnék.

S korán van, túl korán még ehhez,
lejátszódott, újraerőszakolt lemez.
Egy bakelit... mi holmi, egy tárgynak létezel,
egy polcon porosodó ürességgel teli félelem...

Mert előre, s mondtam már, hogy előre kérlek,
mert ami más, én attól tényleg, én attól nem félek!
S ha Te vagy a változás, változzon most minden,
A szél a hegyekben egy sivatagi porszemet vigyen.

S olyan élet bennem, mit érzek, nekem van s kedvelem,
s mi bánt, óh ócskaság, hihetetlen, de temetem.
Mert most jó… a fű sem kék, az ég sem zöld…
Mert most jó... sárga a nap s barnás a föld!

Most jó….

Nincs több kétely szó, mely bizarr vágyakat ontó.
Én vagyok, s lesz mi jó... lesz mi van... mert most jó!

Nem kell aludnom, csak éljek, nem kell párna nekem,
nem is értem igazán, miért ilyen színes s mi van velem!
S nem ész, csak érzés, őszintén mi mesél,
s nem harag, nem bármi, csak élet, mi bennem él.

Köszönöm, hogy nincs többé az, mi bármit ígér,
s szeretni nem, de talán gyűlölni se tudtam így még.

Mert ki mindenki,
az igazából senkié!

S most légy csöndes, mert nem hallgatlak,
tartalmat, sem értelmet nem adok szavadnak.
Légy csöndes, mert szándékom ék,
Légy csöndes, mert valamit elmondanék!

Nem vagy minden, mit magadról gondolsz,
Nem hallgatom, hogy másban mást okolsz,
Nem hallgatom, mert tudom, többnek kell lenned,
Nem hallgatlak, mert most kell, azonnal tenned!
S ne keress támaszt,
Hisz még nem építetted fel a várad!
Ha majd összeesel, leülhetsz,
De ki soha nem merülhetsz!
Ha pihentél, fölállhatsz,
De tudd: el végleg, soha nem fáradsz!

Nem vagy elég, mit kihozol magadból,
de miértjét kérdés nélkül, mindig elmondod magadtól.

Egy van belőled, azon osztozz mással,
S ne vedd életed egy szerencsétlen csapásnak.
Sorscsalóként, markodba jelenedben jókat nevetsz,
De ha most mindenkié vagy, később senkié nem lehetsz!

Születésnapodra!

Anya, én még akkor olyan kicsi voltam,
Anya, én még rímeket Neked nem mondtam.
Anya, észre sem vettem, hogy telik az idő,
Hogy Te vagy nekem az egyetlen segítő,
Hogy Te hoztál ide a világra, ide a jelenbe,
Te adtál múltat s raktál rendet a fejemben.
Hogy megértettem, mit nem tudtam,
Megtanítottad, hogy a jelenem nem a múltam.
Hogy elfogadtam, haladtam, hogy igyekszem,
Hogy a szavakat ma már tettekkel illesztem.

Történetének kezdete

   Minden egy nagy helységben kezdődött. Alig volt ablaka, sötét és zajos hely ez, szürke falakkal, vidámság nélkül. Kényszerű, precíz mozdulatokkal teli a levegő. Csattanás és az a furcsa illat. Fém illat… Az, ami az ember orra számár idegen. A verés… Bár ők ezt a kifejezést nem szeretik. Szerintük ők elkészülnek, nem pedig veréssel elkészítik. Ők is figyelnek minden apró mozdulatra, kézre, hangra, eljárásra, ami által azzá lesznek amik. És hogy micsodák ők? Pénzérmék. Az emberek különböző értékeket nyilvánítanak nekik, de ők egyenrangúnak tekintik egymást, és igazából nem is értik miért lennének többek vagy kevesebbek a másiknál. Ők tudják, hogy az ember hajlamos a megkülönböztetésre. Legyen szó bőrszínről, hajszínről, életmódról, felfogásról, karrierről, nemről, megjelenésről, stílusról, jellemről. Az emberek ezek alapján egymásnak is különböző értékeket nyilvánítanak, mint a pénzérméknek. Persze az összes embernek megvan a véleménye, ami rendíthetetlen és persze mindenki mindent nagyon jól tud, hogy mit és hogy kellene tenni, de az ember nem cselekszik. Csak megkülönböztet. Mert az ember számára csak önmaga más, a többi azért egyforma, mert nem énjének tükre. Ezért nem foglalkoznak a megkülönböztetéssel az érmék. Nem tudnak mit tenni, csendben tűrik, de nem értik. Megszokták már. Az érmék már úgy kerülnek az emberhez, hogy ezt tudják. Ritka a boldog érme. De volt közöttük egy… egy más… egy kíváncsibb és kevésbé elfogadóbb, akit elkészítettek és egy bank által került első gazdájához, egy nyolc éves kisfiúhoz.
   A történet során, nem szeretném elárulni, az általunk felruházott értéket, mert tudom, hogy nekik ez rosszul esik. Ő egy pénzérme. Nem több vagy kevesebb, mint a többi, de más. Miért más? Mert az ember megkülönböztet mindig mindent. Ami nem ugyanolyan az már más.
   A kisfiú is különböző értékeket nyilvánított, az általa kialakított kis család egyes tagjainak. Éveken át, egy nagyon szép, kézzel készített, fából faragott dobozba tette a pénzérméket. Ők nem panaszkodtak, mert szerették a kisfiút. Sokszor elővette, nézegette, megszámolta őket és nagyon büszke volt rájuk. Legalábbis ők azt hitték, hogy a csodálat tárgya ő maguk, de én tudom, hogy a kisfiú magára volt büszke, amiért az érmecsaládot egyre inkább gazdagította. Szép tiszták voltak, soha nem porosodtak.
   A kis érménk ehhez a fiúhoz került, amikor az anyukáját a bankba kísérte. Ha pontosak akarunk lenni, akkor igazából ő már a harmadik gazdája volt, hiszen először a bankba került, de hát ott nem tudta, hogy kié is, csak úgy volt. A második volt az anyuka, aki az értékeit érmék formájában kapta meg, melyből egyet kisfiának adott. A fiút Vidának hívták. Ezt a kis érme akkor tudta meg, amikor a bankból kisétálva, Vida megkérdezte az anyukáját, hogy a tolószékes bácsi előtt miért van kalap és miért tesznek bele pénzérméket az emberek. Az anyuka kedvesen válaszolt:
- Nézd meg Vida, a bácsi székét. Ő mindig abban ül, így nem tud dolgozni, és nincs pénze ruhára, de még ételre is alig. Az emberek csupán segíteni szeretnének neki.
   A kis érme nem értett az egészből semmit, de ez nem zavarta. Egy nagyon fontos dolgot jegyzett meg: Vida. Az ő gazdájának neve Vida.
   A kisfiú már a házuk előtt izgatott volt. Amint kinyílt a bejárati ajtó, besietett a szobájába és a polcra nyúlt. Levette a fából készült ládát, melynek tétjén ugyan volt egy rés, amit arra készítettek, hogy ne kelljen mindig felnyitni a kis dobozt, de Vida nem szerette beledobni az érméit a ládácskába. Mindig levette, letette az ágya szélére, kivette mindent, átszámolgatta és büszkén helyezte vissza az új érmével együtt. A szoba nagyon világos volt, a résnek köszönhetően az érmék nem voltak sötétben egész nap.
   Az érménk első napján az új gazdájánál hat barátra talált, akik később a családját is alkották. Nagyon sok mindent megtudott tőlük. Meséltek neki mások és saját sorsukról. Egy családtagja sem volt, akinek Vida lett volna az első gazdája. A kis érme ámulattal hallgatta a történeteket. A legtöbben több száz embernél voltak már. Volt, aki napokig hevert az utcán, mire leesett a hó és csak hetekkel később, amikor a hó már elolvadt, akkor talált rá Vida. Elképesztő, hogy ott feküdt, egyedül. Nem vigyázott rá a gazdája.
   A kis érmének nem meséltek az emberről. Nem volt rá szükség. A történetek magukért beszéltek. Rájött, hogy ő egy rendszernek egy piciny, szinte láthatatlan része. A pénz világának. Bár nem tisztázódott számára, hogy mit is jelent a pénz. Ő lenne az? Vagy ez csak egy érték, amit hordoz? Sose gondolta, hogy ő az lenne. Érme volt. A családja szerint, butaság ezen gondolkodni és nincs jelentősége, hogy minek nevezik őket, mert változtatni úgy sem tudnak. Ez nem tetszett a kis érménknek, ezért csak magában állított fel gondolatokat, amik később elvekké lettek, de nem beszélt senkinek róluk. Nem akart buzdítani mást az elégedetlenségre és tulajdonképpen ő sem az, de szeretett morfondírozni azon, hogy mi veszi őt körül. Nem akart emberi lenni. Tudta, hogy az ember állít elveket, gondolatokat és ők azok, akik képtelenek magukban tartani bármit is, miközben sokszor jobb lenne átgondolni, mielőtt nyilvánosságra hozzák őket. Egy internetes portálról is beszéltek neki a többiek. Ez borzasztóan bonyolultan hangzott még számára. Egy olyan felületet képzelt el, ami mindenki számára hozzáférhető és beszéd helyett, írásban teszik közzé gondolatukat. Ezt sokan használják arra, hogy nézeteiket az őket körülvevő rendszerről közzétegyék. Ezt már végképp nem értette az érme. Kutatta, hogy mi a célja ennek, ha nincs mögötte cselekedet, de nem talált rá megfelelő választ. Persze az ember ezt is meg tudná neki mondani, mint mindenről mindent, de ez őt nem érdekelte. Tudta, hogy furcsa minden érme gazdája, de ő és családja nem az. Ők egy rendszernek a részei. Elengedhetetlenek. Külön-külön nem tulajdonítanak nekik nagy jelentőséget, csak együtt. Úgy viszont nélkülözhetetlen jelenségek. Őket erre készítik…. az emberek.
   Az évek teltek-múltak. Egyre gyarapodott a család, de ennek ellenére is a kis érme volt a legfiatalabb. Nagyon sok mindent kérdezett és rengeteg dolgot tudott meg az idősebbektől. Megismerkedett a sors fogalmával. Tudta, hogy mindent az mozgat, de a legfontosabb, amire rájött: a sors nagyobb erő az embernél. Ő mozgat minden egyes lépést, óriási erővel bír. Ellene nem lehet tenni. Az ember nem mindenható, még ha a világot színháznak is hiszi és színészként játssza el azt. Az ember hibás. Rengeteg jó tulajdonsága van, de nem használja. Egyes embereknek gyönyörű szép szemei vannak. Különböző színűek, vágásúak. A kis érmének ez tetszik a legjobban az emberben. A szeme. Bár sok emberrel nem találkozott, de nagyon sokat kérdezősködött a családjától és tudja, hogy a szem az, ami mindent elárul és minden embernek más, mert más a tekintet is. Bár ezt a fogalmat még nem ismeri, de nagyon érdekli. A tekintet, ahogy elmesélték neki, valami olyasmi lehet, ami mindent elárul. Figyelni kell rá, és nincs titok. Az embernek van szája is, azzal tud beszélni, de az becsap. Hiába tűnik egyszerűbbnek, a beszéd titkot rejt. A tekintet árul el mindent. Az egyetlen titkos kulcs a megismeréshez, ha figyeled a tekintetet. Bámulatos, mennyi furcsaságot rejt az ember. Viszont a kis érme az évek alatt sose jött rá, hogy miért van szeme az embernek, ha nem lát vele. Rengeteg dolgot nem vesz észre, ami annyira nyilvánvaló. Vagy talán nem akar tudomást venni az egyes dolgokról? Igen, úgy vélte, talán ez lehet a megoldás. Nem akar tudni arról, amiről nem akar. Reménykedik vagy épp csak kényelmes a szemellenző. Ezzel sokszor sebet okoz másnak vagy magának, vagy a sorsot akarja kijátszani, de jót nem tesz vele. Ahhoz, hogy lásson az ember, nagyon sok energia kell. Az, hogy fel akar ismerni valamit, egy döntés. Ez egy borzasztóan nehéz dolog, hiszen a maga kényelmével kell szembe szállni, sőt, a maga gőgjét kell feladnia. A felismerés után pedig cselekedni kell. Sokan itt elakadnak. Látnak, de nem cselekszenek. Mert az ember mindent tud, de nem tesz semmit. Mint az érme. Ők viszont nem is akarják eljátszani a mindenhatót. Ők tudják, hogy értékesek, nem kell bizonygatni egymásnak. Ritka a boldog érme, de nem mondanám, hogy ez szomorú dolog. Nincs semmijük. Se harag, se bosszú, se irigység, se csalódottság. Nem vágynak a lehetetlenre és nem akarnak úgy rendet tenni, hogy káoszt csinálnak. Az érmék nagyon gazadagok, mert nincs semmijük.
   Egy valamit azonban nem árultak el a kis érménknek a többiek, amit én most elmondok Neked. Vida céllal gyűjtötte őket. Egy kiskutyát kért szüleitől, akik azt felelték, hogy gyűjtögessen pénz, és azon vesznek egy kiskutyát. Ezzel nem a szülői szigor volt a cél, hanem az, hogy Vida megtanulja értékelni a pénzt, és legyen meg a kellő felelősségérzete, miután a nagy munkával összegyűjtött pénzen veszik meg a kiskutyát. Ezért volt ilyen jó gazdájuk az érméknek. Nagyon vigyázott rájuk és nem adta őket tovább, hiszen gyűjtögetett. Ezt azonban minden érme tudta, kivéve ő… még túl fiatal volt. A családja nem akarta elmondani, hogy ennek vége lesz, és még hihetetlenül sok gazda tulajdonát képzi majd. Csak reménykedtek, hogy lassan gyarapodik a család. Fura is volt… amikor egy-egy újabb érme került a családba, az idősebbek nem örültek, csak ő.
   Az évek teltek-múltak. Már nagyon sokan voltak. Napok kérdése volt… és amikor eljött… nem értette… Vida most sokkal lelkesebben hozott egy új érmét, de amikor megszámolta őket, nem a faládába helyezte őket, hanem egy pénztárcába. Erről már hallott a kis érme. Őket ebben szállítják, hogy ha szükség van rájuk, kéznél legyenek.
   A kisfiú elindult a tárcával a kisállat kereskedésbe. Az út azonban hosszú volt, de nem a kis érmének. Semmit nem értett és nagyon félt. Számára az volt az otthon, ott élt és ott akart élni örökké. Ő nem az a fajta, akin továbbadnak. Neki családja van és saját kis helye. Ő nem tárgy, ő létezik és él. Ő nem lehet pénz… Ő egy érme… Családja nem beszélt. A tárca szűk volt, a mellette lévő érme volt a legidősebb, aki halkan suttogni kezdett hozzá:
- Nagyon sok mindent meséltünk Neked, számos dolgot megtudtál a világról, de a legfontosabbat még nem árultuk el. A változást nem ismered. Figyelj kérlek, mert elmondok neked valamit! Tanuld meg az elfogadást. A sors fogalmát már ismered és az elfogadást is látod rajtunk. Mi már beletörődtünk abba, amik vagyunk. Elfogadtuk a létezésünk értelmét. A sors mindig alakul, de mi leszünk mindig. Ezt kell tudnod és elfogadnod. Ez a változás. A sors alakulása…
   Tudom, hogy nehéz, de figyelj kérlek rám! Tudatosítanod kell magadban, hogy a megszokott dolgok a legkényelmesebbek, de nem lehet változatlan a világ. Az emberek se tehetnek semmit a változás ellen, ők csupán befolyásolhatják azt. Más helyzet, más viselkedést és érzést fog kiváltani belőled. Ezeket idővel tudod irányítani, de nem mindig fog sikerülni. Emiatt azonban sose engedd, hogy mások hibáztassanak. A reakció nem tudatos dolog. A változást le kell reagálni, de kérlek, soha ne veszítsd el a fejed. Neked nincs szemed, de többet látsz, mint az ember. Minden más lesz, mindig minden más a francba! De önmagad börtöne leszel, ha nem fogadod el ezt. Ha a változás nem olyan irányba halad, amerre szeretnéd, ne vágyakozz. Az ember sokszor megerőszakolja a sorsot, mert azt hiszi, ha kitartóan küzd, sikerülni fog neki, de a határt nem ismeri fel. Valamikor a küzdés inkább csak végtelen szenvedés. Veszíteni nem szégyen, mert az a felismerés és az elfogadás jele, amihez a legnagyobb erő kell. És jegyezd meg kérlek, nagyon jegyezd meg, mert a legfontosabb, hogy nincsenek véletlenek. Ez csak a sors játéka. Küzdeni becsületre méltó dolog, de ismerd fel, ha nem az az utad. A gőg nem erény!
   Vida kiszállt a kocsiból, de nem az állatkereskedés előtt. A bankhoz sietett. A bácsi, aki a kis érménk érkezésekor a bejáratnál tolószékben ült, azóta is minden nap ott van. Az évek ugyan teltek-múltak, a bácsi szakállat növesztett és napról napra belefásult a reménytelenségbe. Vida odaszaladt hozzá, elővette a pénztárcáját és az idős úr kalapjába tette az érméit.

2015-09-20