Hányszor érdeklődtél vajon valaki iránt, akivel éppen találkoztál? És hányszor lehetett őszinte a kérdésed, nem pedig egy elcsépelt protokoll? Nem figyelted meg még őket? Pedig olyan érdekesek… Hidd el, sokszor többet érsz, ha olvasod az ő jeleiket, mint hogy a saját belső világodban dicsérd vagy sajnáld életed.
   Hány ismeretlen megy veled szembe egy nap? És hányan tűnnek fel neked, vagy hányszor figyelted meg, hogy Te esetleg valamiért kíváncsiságot ébresztesz-e a másikban? Az az érzés, amikor nem tudod miért, de beleég valaki a memóriádba. Ahogy lép, néz maga elé vagy tekint rád, ahogy öltözködik, az akkori időjárás, az ég színe, a háttér zaja… egyszerűen menthetetlen leszel, ha nem vagy vak. Látni viszont mesterség.
   Ahogy kilépsz a labirintusba, a forgatagba minden nap, hiszen része vagy annak, amit meg kellene figyelned... Miért nem próbálod meg? Megnézni, kitalálni, hogy vajon ő hogyan kelt fel, mit reggelizett, befásult arccal éli a mindennapjait, vagy csak ma ilyen... idegesnek tűnik-e s ha igen, miért? Magánélete, munkája, családja, kutyája, világa vagy éppen világtalansága határozza meg a mozdulatait, azt az összképet, amit látsz Te s lát a külvilág, de ő maga nem. Mert egy idegen... Számodra, s talán maga számára is. Ne csak akkor figyeld meg, ha éppen feladatod, foglalkozni vele, s ne játszd el, hogy kedves vagy, ha unod a játékot. Egyszerű őszinteségbe burkolózva meglesni a világot, hogy tanulj. Figyeld a tekintetét, olvass belőle, mert az lebuktat minden hazug szót. Menthetetlenül elárul mindent. És ha ő éppen elsétál melletted, s tovább halad... majd a másikat is figyeld meg. Olyan érdekesek az emberek…
   Miért érzem, hogy elvesztünk? Hogy mindenki egyesével elveszett? Valamit kutatva, keresve, fordulva bármerre, de próbálkozik – legalábbis hiszi, hogy azt teszi – s nem talál.
   Azt hittem, tényleg jobb, ha az ember beszél... Én meghallgatlak, kérdezlek, de választ sose adsz. Kételyt hagysz, mert mindenről csak hiszed, hogy tudod. A makacsságnak változatlan áldozatává lenni nem bűn magad előtt, de ostobaság, ha nem keresed a hibát, ha valamiért érzed, hogy ez most nem jó… Számomra a hibám: nem felejteni, de képességem erre nem volt sosem, s maradt így úszni az árral, nem pedig vele szembe… maradt így, hogy elfogadni… Minden arcot, minden hangot, minden emléket, az összeset.
    Megszokottá vált magam gondolkodása - mintha változtatni nem lenne már idő - s tudom, mindenki így van vele, de szállj ki a fejedből kicsit, s nézd meg magad. Vágyad az első, s ha teljesül, hiszed, hogy minden jobb lesz. Még nem is tudod, nem is ismered, mi az, mi rád vár, de biztos vagy benne, hogy attól leszel boldog, gondtalan, teljes... miközben egy útvesztőben rohangálsz, hiszen amit tudod, hogy feladatod, nem érdekel...
    Talán most is hinni véled, hogy mindez te vagy, és talán igazat adsz nekem, vagy cáfolnád minden szavam, esetleg éppen csak simán nem érdekel… nem tudhatom… De ha magadnak érzed, nem tévedtem, hogy mindenkiben azt látom, elvesztünk. Mert nem célzott sorokról, hanem emberi hibákról írok, mit vélek felfedni magamban, s látom azt egyre másban is, mert úgy szeretném, mert bárcsak érteném meg az embert… csak egyszer... hogy történelme van, kutat, feltalál, fejleszt de a születéssel együtt minden kezdődik újra.
    Hogy talán olyan makacs… Hogy nem tesz, csak sóvárog. De én tényleg tévedtem, ezt értsd meg. Elhagytam, miben hittem, mit kitaláltam, hogy megteszem, mikor még ennyit se ismertem, s ha domb helyett hegyet is mászok, s ha sikerül is, sem ez volt írva. Hogy önzőn vezetve fejem, sorsom ellen, s felébredni, mikor más éppen aludni tér, hogy ostoba módon nem tudni, hogy mindennek volt értelme. Egyszerűen mindennek, mit nem értettem, mit átkoztam. A hibáknak,s annak, hogy nem sikerült… hogy nem lett, mi innen hiányozhat… hogy minden összeállt… hogy ne maradjak a hegytetőn, de ismerjem meg azt az utat… hogy dombokon, hegyeken át tudjak haladni, mert ha makacsul kergeti az ember az ismeretlent, csupán az idővel válhat eggyé, ami változatlanul telik… hiszen annak múlásával történő változást az ember maga idézi elő.
    Hagyni… engedni… hogy történjen…  S nem az ismertnek hitt vágyban látni a feladatot… tenni mit meg kell, s bízni, mit sorsodnak képzelsz.