-Miért vagy itt?
-Hogy én?
-Igen.
-Hol vagyok?
-Itt, ahol az emberek továbbutaznak, vagy megérkeznek… Miért vagy itt?
-Mi közöd hozzá?
-A segítség… mondd el…
-Azt hiszed, olyan pofon egyszerű ez? Elmondani mindent, s majd egy vadidegen segít, hogy továbblépjek?
-A beszéd segít.
-Segít, aki képes rá.
-Próbáld meg!
-Ez nem olyan egyszerű… mocskosul furcsa és borzasztóan nem tudok mit érezni. Próbálok… hogy egyszerre csak egy legyen… boldogság, düh vagy tudja a franc, de ne legyen jelen egy lélegzetvételem alatt több! Pedig kapkodom a levegőt…Tudom… okkal kérdezhetnéd, ki a franc vagyok én, hogy megmondjam… neked ez könnyű vagy sem, … de ki vagy te nekem, hogy ez engem érdekeljen? Biztos vársz te is, biztos nem vagy jól, de én sose kérdeztelek volna téged. Vagy talán igen… nem tudom… de mit mondjak?
-Azt ami…
-Ismerem annyira magunkat, minket, másokat –szakította félbe- hogy akik itt vannak, azok egyszerre két személyben tudnának kiteljesedni. Az egyik haza menne, és folytatna mindent, csak hogy maradjon meg az élete, a másik pedig elindulna, hogy utazzon, hogy megmentse magát a sivárságtól. A lélek viszont a testében átkozott monarcha, nincs mellébeszélés, nincs kettősség, még ha azt is hiszed, szolgasorban vagy, mert sorsod az uralkodó, tévedsz! Nem vagy kétszer ezen a világon, s később sem leszel. Maradnál a múltban, de mennél a jövőbe, csak hogy a jelent ne kelljen megélned. Tudom, hogy te is azért vagy itt, és köszönöm, hogy nem vagyok egyedül, mert nem tudod mit tegyél, de én nem fogom megmondani. Itt vagyok, igen, igazad van, valamiért itt vagyok. Ha visszafordulok, a régi érzésekhez, állandóan kergetett s el nem ért álmokhoz, és csak játszadozom az életem pillanatait újra és újra, hibázva, de legalább biztosan, akkor a változás változatlanságba fulladva tűnik majd el…
-A gyermek játszik, nem a felnőtt…
-De ha elindulok –folytatta, mintha meg se hallaná- el kell engednem nagyon sok mindent. Nem tudom, mivel lenne számomra jobb… mit lenne hasznos és mi lenne az, ami veszteséges, ha most engedném, s mi tenne nekem jót, vagy mi az, minek hiányát érezném, s mi váltaná fel ezek helyét…  a jelenem pillanatainak múlttal okozott helyét. De talán amitől a legjobban félek, hogy az én sorsom a maradás. Hazamenni, lefeküdni, aludni, nem gondolni arra, hogy változtatni kell.
-Ez a valódi félelmed?
-Ne okoskodj… Igen, igazad van, hogy nem ez az. Meg kel felelnem. De tudom, tudom, ne halljam megint, hogy ne másnak, hanem magamnak. Viszont kellett, hogy meglássam  egymagam kívülről. Mert nem vagyok másnak más, csupán egy szobor, egy antropomorfizált valami. Számomra, pedig egy robot, egy jól működő robot. Elvégezni, amit kell s élni egy média világban megteremtett életet. Hallottam már, hogy ez nem fekete-fehér alapon működik, de most azt érzem, választani kell. Feketét… vagy fehéret… vagy zöldet, kéket, sárgát, akár lilát is, de csak egyet.
-Ne kategorizálj, a gyermek játszik kifestővel! Csupán annyit kell eldöntened, hogy az időre bízod a változást, vagy saját akaratodra.
-Tudnom kellene a választ?
-Nem, érezned.
-És ha nem akarom egyiket sem?
-Tehát az időre…
-Csupán a jelent akarom élvezni.
-Ami a múlt… Hiszen nincs jelen, te buta!
-Ne sértegess! Még ha igazad is van, nem illik… - és ekkora valami más lett…- még ha igazad is van! Mire vágyom én? Az elmúlt egy évre vagy annak egy pillanatára, vagy ami már tizenkét éve volt, vagy csak egyetlen kellemes érzésre, mely valamiért valamihez vagy valakihez köt? Mert biztos, hogy sok ilyen van, ha még fel sem tudnám sorolni. És igen, buta vagyok… mert éppen a változás, amit nem tudtam magaménak elhinni egy alkalommal sem. Görcsben ébredő levegővel kelek s fekszem, egy olyan énemért, akit másoknak próbáltam kreálni… De most menj el!
-Rendben. De engem többet nem találsz meg. Fiktív monológ ez s nem valós dialógus! Egy padon ülve egy állomáson, némán, miközben már nem járnak a vonatok, s a házad is üresen áll a hideg szobákkal. Kitalált dolog, melyet magadnak kreáltál. Ne keress rációt bennem, mert nem létezem. Mert ahogy elmondtad nekem, az ember nem tud egyszerre kettő lenni.