Egymagában volt… Fent volt, oda ahova eljutott. Ahonnan nincs tovább. Azután amit kergetett. De ismerjük már a történetét s elmondhatom, nincs vége. Ő ott van, s nehogy azt hidd, hogy ott ragad. Egy hegytetőn, egy dombon talán, vagy egy sivatagban, miközben azt hiszi, hegyet mászott. Nem tudom, de már nem tud visszamenni. Nem gátolja semmi, előtte akadály nincs, fizikailag képes lenne bármire, de nem térhet vissza, mert fél, amit ott hagyott már nincs többé. Nem teheti.
   Ismét elfogta az az érzés, hogy menni kell. Mert nehogy azt hidd, hogy az ember egyszer érzi, hogy változtatni kell. Megtette azt, amit legutóbb tévesen. Szétnézett. Hegyek látványa, fák illata, a szél buzgón undorító csendes és idegesítő zaja. Minden, ami arra emlékezteti: egyedül van. Egy sziklán ült, s útra kész volt. Visszanézett, s tudta: egy sziklában, egy kődarabban, egy fűszálban nincs semmi, amit ő keres. Nincs mit veszítenie, nincs semmi, amit magával vihet, mégis terhet cipelt.
   Elindult. Egyre csak haladt. Egyre közelebb érezte a várost, az autók zaját, a szmogos levegőt. Nemrég még fentről figyelte a fejvesztve rohanó kis hangyákat… a várost… s az apró pontokból emberek lettek. Közéjük vágyott. Tudta, hogy nem olyan rossz az ember, csak elrontott valamit. Vaktában rohant egy érzést hajkurászva, egy idealizált világot keresett, s talán még most is azért halad előre, hogy megtalálja.
   A város küszöbén állt. A legutóbbi útjára gondolt. Legutóbb elrohant, futott, egy romos és üres házból előre, hogy változtasson, s nem látta, hogy a tökéletes életébe csupán ő maga nem illett bele. Tudta, hogy változtatnia kell, de nem jött rá, hogy nem a környezetén. Eljutott egy helyre, ahol felismert mindent, minden hibát és minden átlagos érzést, amivel bárki megbirkózhat, csupán ő gondolta furcsának.
   Okkal kérdezhetnéd: miért ment tovább? Biztos vagyok benne, hogy nem érted őt, és nem érzékelsz semmit, amit ő igen. Mert ugyanúgy rohansz előre, a mindennapjaidba, hogy egyszer majd jobb lesz, mintha az idő nem telne, csak stoppolna s várná, hogy megtalálj valamit, hogy beindítsa a folytatást. Sajnos tévedsz. Sajnos tévedek.
   Nem nézett vissza. Léptei követték egymást, megállj nélkül. Ismerték az ő történetét a városban, tudták, hogy egy ember, a zajrengetegtől nem messze, ott fent, egyedül ül. Legendák övezték, szánalmasabbnál vaóvilágtalanabb történetek. Egy őrültet képzeltek el, talán négy karral és öt lábbal és szarvakkal. Az emberi naivság minden porcikáját kihasználva. Ezek mellett az emberek mellett sétált el… s mi nem vettük észre… mert nem volt igazából más, mint mi. Persze minden embertől különb volt, mint mindenki a másiktól, s pont ettől láttuk egyformának velünk. Ő csak bolyongott.
   Megpillantott egy kisfiút. Egy kutyával játszott. Figyelte őket, viháncolva, szinte egy lelkük volt. Olyan önfeledtséget sugároztak, amilyet egy tökéletesen megrendezett ócska filmben látunk, s megnyugtat minket. Elmosolyodott. Néha elég egy kis szépséget, egy kis önzetlenséget, egy őszinte pillanatot látni, s ha nem is tud megfogalmazni, hogy mi is ez pontosan, de nyugodtságot érzel… mint ő… S tudta, hogy jó helyre érkezett.
   Tovább sétált, merengve azon, hogy saját maga hibájába úszott egész életében. Az ember jó, s hinni akarta, hogy megérkezett. Köztük élt sokáig. Nem mondanám, hogy mi észrevettük… de ő végre úgy érezte, hogy nem csak néz, hanem lát is… például egy párt sétálgatva, munkába rohanó embereket, akik biztosan családjukért dolgoznak, barátokat, kik együtt nevetnek… múlttal… s talán jövővel.
   De miért érez akkora űrt? Te mit gondolsz? Látott minket, őket, téged s talán engem is, de miért gondolkodnál éppen rajta? Egy idegen, aki elmegy, melletted s észre sem veszed. Köztünk volt, próbált élni velünk.
   Az utcán sétált… megpillantotta a kutyát… fürkészte a gazdáját, de nem volt ott. Idegenek etették. Tévesen ítélte meg a helyzetet. Kóborkodásnak ítélte... s talán a fiú is azt éli majd, ha felnő. Tovább sétált… a pár, akiket nézett már nem voltak együtt, más kezét fogták. A társaság már nem együtt nevetett, sokkal inkább a másikon. Aki munkába rohant, egyedül vacsorázott, s nem családjával. Tévesen ítélt, de nem olyan nagy ügy ez, igaz? Hiszen minden változik. Ahogyan az emberek minden nap más ruhát vesznek fel, úgy öltenek magukra más szerepet. Mert ma már minden eldobható és pótolható is.
   Ő velünk élt, s mi elrohantunk mellette. Nem mutattuk meg, hogy próbálunk emberek lenni. Nem tudott velünk lenni.
   S te maradnál? Vagy ismét, harmadjára tovább indulnál? Kivesézett dolog már, s unalmas. Nincs mit keresni. Elindult haza. Ahonnan indult először. Nem tudta, hogy mi várja, de fáradt volt. Nem bírta vállán a terhet. Az út nem volt hosszú, haza ért. Ott várta a háza, mit romosnak látott mikor mások irigykedtek miatta… most már tényleg egy ócska rom. De haza ért. Régen nem nyitott ajtót, azoknak, akik kopogtattak, s azt hitte egyedül van… most viszont nem keresik őt.
   De egy valamit sose fogsz megérteni, s talán nem is akarod, mert miért is kellene… vagy talán unod a mesét, de már nem érezte a terhet. Leült. Egyedül volt, s haza ért.
    Embernek érezte magát, s ezt értékelte. A városban nem látott mást, mint a hegyen. Ürességet. Hiszen olyannak látom én is magam s magad, vagy talán mindenki senkit, mint a mágnes… attól függően, hogy merre fordulunk, vagy taszítjuk, vagy vonzzuk egymást. S nem tehetünk ellene, de nem is akarunk. Vagy ha igen, az számít? Mint a mágnesben, mint egy darab kőben, mint sok kis kavics, annyi érzés van az emberben. Nem több vagy kevesebb, mint abban a sziklában, amin ott ült, fent, a megmászatlan sivatagi hegyen. Érzéketlen anyaggá válni, többről nem szól. Idealizált világot, vakvágyat követni…  Megnyugodni, s élni.