Összeszedte otthon mindenét. Háza romos, lelakott. Nincs rend. Nincs tisztaság. Nem is vágyik rá. Lassan, mindenét szépen összepakolta. Nem volt értelme sietni, hiszen az idő számára dolgozott (hanem inkább ellenére, a gyötrelmes lassúsággal.)

   Amikor végzett, leült egy székére. Szétnézett. A romos falak dülledt és számon kérő, fáradt szemmel néztek rá, s mintha csak azt kérdezték volna: hát, ennyi volt? … De a falak nem kérdeztek semmit, nem szólaltak meg. Ő viszont válaszolt: ennyi!

   Mindent, amit összeszedett a házban ott volt vele. Semmihez nem kellett hozzáérnie és semminek nem volt súlya. Azt hinnénk, könnyű lehet így elindulni. Sem bőrönd, sem táska, sem emléktárgy. Mi mindenre azt hisszük, hogy olyan átkozottul könnyű, és persze rendíthetetlenül véljük, hogy soha nem tévedünk. Pedig most igen! Ő összeszedte mindenét. Minden emlékét, gondolatát, a ház dohos illatát, a tűzifa recsegő-ropogó hangját, a porszemek kacsintó tekintetét, bűntudatát, fájdalmát. Összeszedte mindazt, ami az övé. És hidd el, nem könnyű ennyi emléket cipelni. Minden illatra, látványra, érzésre, ami őt eddig érte…. a nyugalomra… emlékezni… és elindulni. Nem könnyű útra készült, s bár nem siettette vagy kötelezte senki, tudta, hogy indulnia kell.

   Ez tudod… az a hang… amikor valami olyan kínzóan suttog a füledbe, s már nem tudod elviselni, tudod, hogy ebből elég, s változtatnod kell.

   Kilépett az ajtón, vállán rengeteg teherrel, s elindult. Hűvös volt, a nap pedig már lemenőben. Nem tudta miért épp akkor indul el és hova, de fölöslegesnek tartotta már ezen gondolkodni. Az ember mindent túlgondol. Ő nem akar ebbe a hibába esni. Elindult, s körülnézett. Nem látta, hogy mi van körülötte, nem érzékelte a színeket, hangokat, csupán egyetlen hegyet látott. Ha látnád, talán azt mondanád, hogy domb, hiszen olyan kicsinek és egyszerűen megmászhatónak tűnt. Ő azonban okosabb volt nálunk, és tudta, hogy ez egy hegy, csak messze van. Pont elég arra az út, hogy magával sétáljon, s pont eléggé magasra kell mennie, hogy onnan körülnézhessen, és egyedül lehessen.

   Leeresztette tekintetét, és elindult. Azt hinnéd, hogy ő a saját fejében megváltotta a világot, s talán ő maga is erre készült, de nem. Csak ment. Merengett előre, miközben az úton sokszor róla merengtek. Nem látott semerre, nem gondolkodott, nem érzett, egyetlen egy valamire vágyott: odaérni és szétnézni fentről. Pszichotúrkászok most biztosan a magasabbrendűségre vágyással gyanúsítanák meg, de ez olyan közhelyesen egyszerű lenne. Minden ember vágyik valami többre, hogy több legyen, mint a többi, hiszen átlagosnak lenni unalmas (bár pont ettől ugyanolyan minden egyes áldott, szerencsétlen lélek.) Miért baj, hogy fel akar menni a hegyre? Senki nem fogja tudni, hogy ott van, senki nem fog tovább látni az orránál, csak ő lesz, aki egy álmot, rémálmot akar megvalósítani. Semmi joga beleszólni senkinek, hogy miért.

   Ha találkoznál vele, biztos, hogy azt mondanád, nem kedves ember. Ha beszélgetnél vele, azt gondolnád, magának való. Ha a szemébe néznél, félnél. Ha újralátnád, nem köszönnél. Megrémülnél attól, milyen sok gátlás van benne. S ha megismernéd, megértenéd… hogy nem vagyunk egyformák. Mást élünk át, máshogy éljük át a dolgokat s a legfontosabb: másként reagálunk. Sztahanovizmusba, pénzbe, szenvedélyekbe, magányba vagy épp öngyilkosságba. Megértenéd, hogy ő ugyanolyan ember, mint a szüleid, vagy legjobb barátod. Vágyik mindarra, mi emberré tesz bárkit. Megértenéd, hogy gátlása, saját börtöne és nem pedig szórakozása.

   Csak már fáradt… fáradtan sétál, vonszolja magát. Annyira keres szegény valamit, hogy cammogása, olyan, mintha vesztébe rohanna. Annyira sivár…. tulajdonképpen nem lenne az, de annak látja magát és az életét. S ha ő nem fogadja el magát, hogyan várhatná, hogy más majd elfogadja? A rémisztő az, hogy ő nem volt ilyen. Elakadt az úton, egy gödörbe esett, s nem képes kimászni. Igyekszik ő. Nincsenek már nagy céljai. Jelenleg pont annyi, hogy feljusson a hegyre.

   Magában, élvezve a semmit, észrevette, hogy felért. A hosszú út ellenére, megkereste a legmagasabb ponton lévő sziklát, és leült rá. Lenézett. Fel-alá futkosó hangyákat látott (akik egyébként mi vagyunk, munkába, haza, étterembe, ügyeket intézni, bevásárolni.) Tetszett neki a látvány. Tetszett neki, hogy valami más. De miért érez hiányt?

   Úgy gondolta, hogy telhetetlen, hiszen elérte a célját, a látványt, az utat, amire vágyott és nem képes értékelni ezt. Nem tudta, hogy nem emiatt érez hiányt. Abban igaza volt, hogy telhetetlen, de nem ezek miatt. Telhetetlen, hiszen nem értékelte, amije van. Romosnak látta a lakását, miközben szép fehér falak vették körül, sötétnek gondolta a szobákat, de a függönyt sosem húzta el. Egyedül volt, de a barátainak nem nyitott ajtót.

   S most ott ül, egy hegy tetején, egy sziklán. Hiányzik neki az, ami ott volt az orra előtt, amiben élt, amit élvezett, amihez hozzáért. Mindent otthagyott, hogy olyan élete legyen, amilyennek látta a régit: sivár és unalmas. Az emléket továbbra is vállán hordja, s nem szabadul tőle. A legnehezebb feladata, elismerni, hogy tévedett. Visszamenne, de nem oda fog érni, ahonnan elindult. Az idő megváltoztatta az utat, a házat, a környezetet. Hiányérzettel küszködve, vesztébe rohanva mereng Ő, miközben más érte, miatt s rajta mereng.

   Biztos tudnád a megoldást, ha az ő helyzetében lennél. De ő nem lát. S a vakot megtaníthatod sok mindenre, de soha nem fogja látni, mi előtte van.