Aznap, mintha a nap nem akart volna felkelni.  Csak várta, várta… de nem jött, nem hozott fényt számára. A sötétség maradt, tovább nem várhatott. Az út már türelmetlenül sürgette, így elindult.
Kapkodta a levegőt, hiszen lábai szaladtak alatta.
Nem tudta melyik úton rohan. Furcsa kérdések labirintust festettek elé.
Kérlek, ne érts félre! Szerette ő az egész cirkuszt, mit manapság életnek nevezünk. Hóbortos bolondságnak vélte, de szerette. Ő csupán retteget. Félt, hogy egyszer elfáradnak az előadók, a bohócok levetik öltözéküket, az állatok nyugovóra térnek, a nézők haza mennek, s egyszer csak véget ér az egész. Félt, hogy értelmetlen műsor az övé, elcsépelt produkcióként emlékeznek majd rá.
Mi az a pont, amikor azt tudod mondani, hogy elég? Emberi tiszteletet, bánatot köpönyegként vetett magára néhány döntés. Hogy József Attila és a vonat utolsó zakatoló hangjai. Hogy Wass Albert, hogy Márai Sándor fegyverrel a kézben. Hogy Jack London is megtette-e vajon. Hogy annyian már… Hogy ő szerette ezt az egészet, s két értelmetlen gondolat cikázott a labirintusban, kiutat nem találva: tartson örökké, hiszen szereti ő ezt, tenni akar, s ennek végét sem látja, s nem is akarja… vagy talán a tenni akarása egy paródia, értelmetlen s tehetségtelen küzdelem, s akkor viszont kukába az egésszel most.
Rohant, fejvesztve, hogy lassan oldódjon a szélben el, hogy szinte már porcikájaként érezze a levegőt.
S miért teszi ezt az ember? Hogy hajt, remélve egy jobb világot, s az áhított cél után is mocsoknak vélve a jelent, hajt, hogy még inkább több legyen… telhetetlenül több… hogy talán, ha végig gyűri, facsarja, tapossa a jelent, a jövőben megelégszik.
S miért teszi ezt az ember? Hogy egy sémára gyurmázza magát, mi megnyerő, megkapó. Óriásmosoly, energia, tenni akarás, örök optimizmus egyetlen álarcra firkálva, makulátlan külsőre öltve.  Megtanulhatod a protokollt pillanatnyi szimpátiát kiváltva, de ez az előadás nem maradandó élmény, hiszen nem adsz magadból. S kérdezed bambán, s bután, mi a francért az egész? Miért nem elfogadott, s miért nem türelmes az ember, ha nem nyitott könyvként teríti eléd a betűket.
Rohant, fejvesztve, hogy lassan oldódjon a szélben el, hogy szinte már porcikájaként érezze a levegőt.
Hogy a forgatókönyv ugyanaz… napról hétre, hónapról évre sem változik.
Megállt, pihent, hiszen végre a nap is ébredezni kezdett. Nagy levegőt vett, hogy haza sétáljon. Úgy vélte, messze jár már, s az irányt se figyelte igazán. Megfordult. Sápadt arccal figyelt előre, az ájulás kerülgette, mikor észrevette, hogy hol éri lábát a talaj. A jól megszokott ismerős környezet… hiszen a küszöböt alig hagyta el... azon a megszokott helyen volt egész idő alatt, ahol nap, mint nap megérkezik és elindul. A saját otthona előtt. Az ő négy fala, saját ízlésének s ficamának pofozgatva s csicsázva, de üresen. Mit mesélne az otthona, ha magára hagyná? Ki töltené meg élettel? Hiszen az övé… még ugyan sivárságban, unalomban s magányban hánykolódó bútorok látványa s kínzó csönd által ölelő levegő. Haza kellett térnie. Akármennyi megválaszolatlan kérdés, vagy sóvárgó gondolatok arra, hogy akár a világból is kiszaladni, csak menni… akár hogy is… de a falak még nem mesélnek. Az otthon még nem él. S majd egyszer, türelemmel, majd talán… minden megváltozik.