Elcsépelt illúzió mögé temetni egy sóhajtó tekintet,
Nem akarom érezni, a meg nem élt pillanatokat,
Nem akarom a szélben kezembe temetni arcom,
Vagy eső elől egy falevél alá zsúfolódni,
Nem akarom mi meg sem történt,
Nem akarom emlékül ha jó, sem ha rossz, nem akarom!
Nem akarom ráncaimat majdan elviselni,
Nem akarom párnámon a változatlanságot érezni,
Elviselni, hogy már hiába nem akarom, nem lesz más,
Nem akarom elengedni,
S nem akarom megtartani,
Azt ami jó, kellemesnek giccselt,
Vagy mi felőröl egészen, minden porcikám,
Nem akarom elengedni jelenem hulladékát,
Nem akarom megélni azt, ami még engem vár,
Nem akarom, hogy a percek órák legyenek,
Átkozott hajszolásban elmúló semmik,
Nem akarom, hogy ez mind az én részem legyen,
Nem akarom elhinni ami szó, vagy hang, ál vagy álca,
Nem akarom tudni sem, mi valós,
Nem akarom az időt várni,
S nem akarom, hogy az elrohanjon,
Nem akarom feledni az átszenvedett napokat,
Hogy miért is tettem s volt hogy hittem, feledni nem akarom,
Nem akarom látni önmagam tükrében a semmit,
Vagy hogy más lásson egy idealizált álszentséget,
Nem akarom, hogy láss engem bárkinek is a világon,
Mert nem akarom, hogy jobb legyek egy fiktív valóságban,
Hol csupán énem verseng észrevétlen,
Nem akarom már ezt.
Nem akarom megkeresni,
S félek attól, hogy megtalálni,
Nem akarom megmagyarázni,
S nem akarom már, hogy megérts.

S mégis hallom, ódák zengik:
Az ember mindig többet akar.