Nem akartam… de odajött, s ismét beszélni kezdett hozzám:
- Testednek kivert kutyája vagy önmagad. Úgy barangolsz, mint őseid, hazádat keresve. Ők rátaláltak, s Te nem leled benne magad, de a térképet szorongatod, mint utolsó mentsvárat.
Dobd el! S indulj!
Ragaszkodsz a hibáidhoz, mintha a változást nem neked szánta volna a sors, s hibáztatva figyeled, hogy miért nem találsz már végre haza. De a térképedet hiába szorongatod, megtéveszt Téged, beledob egy olyan útvesztőbe, melyből kiút nincs, csupán hitegetés áldozatává válsz… hibás az… hiszen Te rajzoltad… ! Ha nem lenne csalfa, most otthon lennél önmagadban. Feketelistát vezetsz bakancslista helyett. Abszurdnak érzed, mintha csak árvíz zúdulna a nyakadra, ha valaki úgy véli: az élet szép! Megfordulsz… elfutsz… és számon tartod, hogy miért nem az!
- Miért pont velem történik ez? Miért csak én nem találok haza? –tört ki belőlem a kétségbeesés hangja.
- Mindenki elveszett, csak éppen nem azonos módon. Az ember bolyong, s távol van még az is a másiktól, ki kezét fogja társának. Nem vagy más. Miért fontos, hogy gazdag, vagy szegény, kedves, vagy otromba, tanult vagy unintelligens, ha nem boldog? A holtnak nincs szava, de sok élő már eltemette magát. Mind egyformák vagytok abban, hogy különböztök, s mind képesek vagytok a változásra. Egy ócska, romos szobában hánykódva dédelgetitek balsorsotok okát, meggyőződve, hogy az élet rossz.
- Miért?
- Mert könnyebb egy baleset után tolószékben hervadni, mint ismét megtanulni járni. Nem állítom, hogy nem fájdalmasabb, de könnyebbnek biztosan az. Így ápolod sérült lelked, s tolod őt arra, amerre a hibás térkép alapján menni akarsz. Pedig vigyáznod kell az életedre, mint legszebb kincs, mint olyan érték, mellyel saját gyermekeidet gazdagítod… vigyáznod kell rá, mert nem pótolható. S mégis… Úgy hiszel a sorsban, mint kik égiekhez imát mondanak, s támadhatatlan hited eltemeti, hogy változtathatsz, mert könnyebb hibáztatni, mint elismerni a hibáidat, s szinte már szereted nyomorod, hiszen részeddé vált.
- Miért vagy ennyire biztos degradáló szavaidban?
- Mert egy napodban csak a villámcsapással számolsz, a felhők közül kiszökött sugarakra sose gondolsz. Hány éves is vagy? Hány napod is telt így? Talán 80 évesnek érzed magad, mert amennyi terhet észlelsz az életedben, anélkül, hogy a jót is értékelnéd, hogy így nem is lehet fiatal a lélek… Honnan is kapna erőt?!
- És ha igazad is van? Szidalomba burkolózó sorok, hogy egy csődtömeg vagyok, sziklaszirt szélén, s talán le is esek, de még mindig nem értem…
- Nem érted? Amíg nem hiszed el, hogy megérdemelsz egy tűszúrásnyival kevesebb fájdalmat egy napra, addig késdöfést kapsz, méghozzá magadtól. Ha nem hiszed el, nem fog menni. Segítenék… szívesen… de nem tudok. Nem szereted éned világát, hontalanná lettél saját testedben, s verbális hibáztatásba torkollik, hogy nem hiszed el: megérdemled! A szerelmet, sikert, családot… a boldogságot.
- Presszionál minden szavad. Semmi ágán, fűrész a kezemben, úgy ücsörögtem a végén, s gondosan, apró mozdulatokkal igyekeztem, hogy minél inkább féltsem az életem. De a fűrészt én fogtam, s most elengedem… S idővel a fa is újabb, egészséges ágakat vetkőzd ki magából. És én majd kivárom... gondozom, s óvom. Mert változtatás nélkül a változás csak illúzió.