-Olyan fura vagy... Miben születtél?
-Ikrek.
-Áh, akkor meg is van…. már mindent értek.

   Szavakat használunk. Mondatokat alkotunk, szöveget formálunk s regényeket, vagy legalább prózákat írunk. És közben keressük azt a megnyugvást, amelyet írás közben érzünk. Vágyunk rá, hogy ne csak a megírt sorok alatt, hanem az életünkben is jelen legyen… Nem tudod minek? Tegyél be egy zenét, Most! Hallgasd, és gondolkozz el, miért az a szám, amit választottál… erről beszélek. A nyugalomról, a gondtalanságról. Fura mámor ez. Függőség talán… Másként adjuk ki, s ne hibáztass, ha én zárkózottabb vagyok, vagy nem, vagy bármi…. ne hibáztass, kérlek.
   Egyedül érzed magad, ugye? Nem tévedek? Biztosan valahol volt egy rossz döntésed az életben neked is... Bár ezt talán minden ember magára veheti. Lehet pont tegnap, vagy tíz éve. Ki tudja mi történt veled akkor. Nyugodj meg, nem hibáztatlak. Nem felelhetsz a sorsodért. Te vagy minden, ami eddig történt.
    Tudod, hogy nem én vagyok fura, hanem a világ? Én csak próbálok vele együtt élni. Lélegezni, megfelelni… mint a víz vagy a levegő… tisztaságban, bűntudatlan s átlátszóan, giccsparádé nélkül. Nem kell a hibát megkeresni, ha azt érzed, valamit elrontottál… pont elég ha felismered. Pont abban vagy, mint mindenki… mint vagyok, s magam sem hiszem…
    A betűk sem akadnak nekem úgy, mint szeretném. Szavakat is nehezen formálok. Próbálok vallomást tenni.  De nem sikerül… nem fogok… mert igazából az emberi hibákra kellene ráébrednem…
    Valóságba burkolózni könnyű. Álomvilágban az igazat keresni, viszont reménytelen. Rideg-hideg mivoltod egy páncél, ezt eddig is büszkén viselted. Néha kifényesítetted, s e pillanatokra levetted, hogy utána ismét büszkén hordhasd. Szereted a páncélt. Mögötte biztonság vagy, bántalom mentes minden perc, s ha sérteni kell, te fogsz majd, de a páncél véd mindenféle rossz lelkiismerettől is. S kívánom őszintén, ne kopjon, s tudd hordani örökké! Mert boldog leszel! Semmid nem lesz, ami egy emberre vall, csak a páncél. De nem rossz ez... nem fognak bántani! Vagy hordj szemellenzőt, bánom is én. Mert én választottam, s nem leszek egy közüled. Én a sebzettségben elhamvadó porfészek leszek, ha hordod a páncélt. Nekem marad a felismerés. S tiéd a döntés, hogy emberré, vagy egy kővé változol … Ha egyszerű lenne nekem, már leírtam volna. Tudni akarod az igazat? Vallomás lesz, mert nehéz elismernem… de minél jobban látsz valakiben egy kis emberséget, minél inkább kötődsz, annál inkább sebezhetőbb leszel. Eldöntheted... hogy kérsz-e ebből vagy sem. Vagy hogy hibádnak árnyékában éled-e az életed vagy továbblépsz páncéllal vagy anélkül…
   Magabiztos vagy? Vagy ez csak álca? Taníts, kérlek, ha mindent tudsz, mert választ szeretnék kapni. Mert minden ember elvész körülöttem, mindenkinek homályos jövőbe burkolózó múltja a jelene… Vagy csak előttem van köd, mitől nem találok, még ha keresek sem. Mesélj nekem arról, hogy mikor kell elkezdenem félni… El lehet-e veszni a világban, s ha igen, melyik az a pont? Van e lelkiismeretem vagy énem, vagy csak Nektek akarok éppen ideig-óriáig jó lenni?
   Furcsa dolgot hallottam. Talán kitaláció, sőt… biztos, hogy igen. Az őszinteség és emberiség jelképeként harcoló kőszirt, egy nő, már öreg s semmibe nézendő a mai szemmel, elmondja a történetét… amelyben egy hibát talál: hogy próbált szeretni. Háborúban más lányát nevelte sajátjának vallva, csak hogy ne vigyék el a csecsemőt… a maga szüleit szülőnek tekintette, kik hitükben ócskalánykasága miatt agyonverték… s nem maradt más számára, mint ridegnek maradnia. Szolgamunkát végzett, de dolgozott, élt, múltját törölve. Egyetlen célja volt: pedáns, utánozhatatlan munkájával annyi pénz gyűjteni, hogy saját kriptája legyen, olyan ablakokkal és falakkal és koporsókkal, amilyeneket ő szeretett volna és akikkel ő akarta magát körülvenni
   S ekkora kérdeztem én: vajon ez butaság?
Miért küzdünk? Azért, hogy a fiatalságunk gyümölcse egy  boldog időskör legyen? Vagy gyermekeink boldogságára vagyunk, s robotként működve pergetjük életünk, reménykedve, hogy majd a gyermekeinknek gyermekének gyermeke felismeri, hogy jó lenne kicsit örülni annak, ami van? Vagy azért tesszük, hogy utazzunk, örömet leljük az életben? S miért olyan morbid, arra vágyni, hogy méltó helyünk legyen, ha már nem leszünk? Furcsa ez... arra vágyni, hogy élvezhessük a megnyugvást, tisztességgel lássák mások, hogy elérték, amit akartunk, miközben mi már nem érzékeljük a világot. Nem fogjuk tudni, eleget tettek-e a kérésnek vagy hogy a munka meghozta-e a gyümölcsét. Mi a mérce a ráció terén? Túlságosan érzem, hogy időben észlelem a világot, de ha megszűnne minden, se éreznék bánatot. Mert mikortól érzed, hogy félned kell?
    Fontos egy lépcsőfok de a végét ne lásd sose… Mert utána már nincs semmi. Érzem, hogy tenni kell s ugyanabban az elkeseredett pocsolyában kínlódok, mint te… Kor? Nem? Helyszín? Mit ér a válasz, ha az érzés azonos… a tenni akarás, viszont nem más feladata, mint egyén saját magadé.
   
   Tégy vallomást…

- Miért érzem hogy Te más vagy?
- Mert félsz magaddal lenni…